Mitch Albom 4. rész

2020-06-03

 

Mitch Albom

Emberi érintés

Valós időről – valós időben

 

Az Emberi érintés a reményről szól, és valós időben, a mi időnkben, a koronavírus világjárvány közepette játszódik. Mitch Albom minden héten újabb résszel jelentkezik. Az új fejezetek eredeti nyelven a www.humantouchstory.com weboldalon érhetők el.

 

Az Emberi érintés egy michigani kisvárosban játszódik, és négy család életét követi nyomon, akik egyazon kereszteződés négy sarkán élnek. Amikor az új vírus elterjed Amerikában, a változások nem kerülik el az egykor meghitt környéket sem, ahol lassan elmaradoznak a hagyományos szombati összejövetelek. Némelyek közelebb kerülnek egymáshoz, mások bizalmatlanná válnak és eltávolodnak a többiektől. Egy orvosnak nehéz döntéseket kell hoznia. Egy lelkész hitét próbára teszik a válsághelyzet idején hozott rendszabályok. Egy kínai–amerikai pár a társadalom perifériájára szorul. Egy kisfiú pedig, megmagyarázhatatlan és csodálatos hatalma birtokában, reményt és kiutat kínál – amíg váratlanul nyoma nem vész.

 

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

Negyedik fejezet

 

 

Nyolcadik hét

 

Négy férfi kuporog a tábortűz körül, nem egész egy mérföldnyire a szomszédságtól. Egyikük, bizonyos JP, fakérget dob a lángok közé.

– Tudjátok, az egész azért van, mert nem zártuk le időben a határokat. – Kiköp. – Amint meghallottuk, hogy Kínában van ez a vírus, azt kellett volna mondanunk, hogy „Ennyi volt fiúk, bezár a bazár. Nem kell ide több kínai, se más ázsiai”.

Riley, aki baseballdzsekit visel nagykabátja alatt, egyetért vele.

– Rohadtul így van. Azok ott denevéreket meg kígyókat esznek, és mindenfélét csinálnak az állatokkal. Tudjátok, mindig így kezdődik. Ahogy az AIDS. Mindig ez van.

– Elő kéne venni az összes kínait, aki csak itt él.

– Összeterelni őket – bólint Riley.

– És levadászni?

A többiek jót nevetnek.

– Összeterelni őket – ismétli meg Riley. – Mind egy szálig.

– Bár megtehetnénk!

– Neked azért van vér a pucádban, JP, hogy leszúrtad azt a táblát Lee háza elé.

– Hát, ja.

– Nem hittem volna, hogy tudsz olvasni, nemhogy írni…

– Fogd be.

– De, most komolyan, tökös húzás volt.

– Muszáj tenni valamit, mert a kormány magasról szarik az egészre.

Egy harmadik férfi is hallgatja őket. Magas és szikár, Anthonynak hívják. Feláll, összedörzsöli a két kezét, és rájuk lehel, hogy megmelegedjen.

– Egy táblától még nem leszünk igazi nemzetőrök – jegyzi meg.

– Azt mondod? Akkor mitől leszünk?

– Hát a fegyverektől.

JP elfordítja a tekintetét. Újra kiköp.

– Nem tudom, hol szerezhetnénk fegyvert mindnyájunknak.

A negyedik jelenlévő közelebb hajol, a tűz megvilágítja arcát. Fiatal, még húsz sincs.

– Én tudom – szedi össze a bátorságát Buck.

– Na és hol? – kérdi Anthony.

– A nagyapám házában. Az almadarálóban. Rengeteg csúzlija van.

JP összenéz Riley-val, aki Anthonyra pillant.

– Akkor mire várunk? – teszi fel a kérdést Anthony.

 

***

 

 Cindy megjelenik Sam szobájának ajtajában. Maszkot visel.

– Szia! – köszön a férjének. – Hogy vagy ma reggel?

– Jobban – feleli Sam. – Éjjel átbillentem a holtponton. Lement a lázam, nem is köhögök annyit. Most már csak szimplán kimerült vagyok, és sajog mindenem. – Felkönyököl az ágyban. – De szívem… ezt akkor se csináld többet.

– Mit? – ráncolja a homlokát Cindy.

– Még ne feküdj ide mellém. Megfertőzhetlek. Ne érts félre, tényleg nagyra értékelem, amit tettél. Igaz, hogy a szemem is alig bírtam nyitva tartani, de sokkal jobban éreztem magam tőle. Rám fért már egy kis emberi érintés. Tényleg drága vagy.

– Sam…

– Mi az?

– Csak álmodtad.

– Hogy érted?

– Úgy, hogy nem feküdtem melléd.

– Ezt nem mondod komolyan.

– De bizony.

Sam visszahanyatlik a párnáira.

– Pedig olyan valóságosnak tűnt! Jesszusom, már hallucinálok is?

Cindy a táblára gondol, amit a házuk előtt hagytak: „EGY VÍRUSOS KÍNAI LAKIK ITT! MARADJ TÁVOL!” Beszélhetne erről Samnek, de mi haszna lenne? Mit tehetne azonkívül, hogy felhúzza magát?

– Még most sem éheztél meg? – kérdezi inkább.

– Ami azt illeti, tudnék enni.

– Helyes. – Cindy hátrafordul, és elkiáltja magát. – Rosebaby! – A nő szinte azonnal előtte terem. – Jaj, bocsánat, nem tudtam, hogy itt van…

– Mr. Sam kicsivel jobban érzi magát? – tudakolja Rosebaby.

– Épp most mondta, hogy enne valamit.

Rosebaby elmosolyodik.

– Mi az? – kérdezi tőle Cindy.

– Semmi – feleli Rosebaby. – Ez aztán a jó hír!

 

***

 

Winston pásztor behunyja a szemét egy gyors imára. Azután felsóhajt, és besétál a rendőrőrsre.

– Jó napot! – köszönti a pult mögött ülő nőt. – Azért jöttem, hogy feladjam magam.

– Miért? – kérdi a nő színtelen hangon.

– Én vagyok a lelkész.

– Aki megtartotta az istentiszteletet?

Winston bólint.

A nő felveszi a telefont, lenyom néhány gombot, és belesuttog valamit a kagylóba.

– Mindjárt jönnek. Addig foglaljon helyet, ha gondolja.

– Inkább állok, köszönöm.

Winston megdörgöli a könyökét, és visszatekint az elmúlt két napra. Amikor megjelentek az irodájában, a rendőrök a vasárnapi istentiszteletről kérdezték. Meg kellett mondania az igazat. Bevallotta, hogy hallott az állami rendelkezésről, miszerint tilos tíz főnél nagyobb összejövetelt rendezni, vagyis tudatosan szegte meg a szabályt. Amikor arról érdeklődtek, „Kapcsolatba kerültek-e egymással a jelenlévők?”, beszámolt az összeölelkező és egymás kezét rázogató hívekről is. Arra a kérdésre, hogy „Maga provokálta ki ezt?”, így válaszolt:

– Ha a felebaráti szeretet kimutatása provokációnak minősül, akkor igen, azt hiszem, én.

Közel sem érezte magát annyira magabiztosnak, mint mutatta.

– Winston pásztor! – Jim jelenik meg a folyosón. – Kérem, kövessen.

– Hogyne – bólint Winston.

A pásztort félórán belül megvádolják „törvényellenes gyülekezéssel” és a „közegészségügyi rendelkezések megsértésével”. Rabosítják, és leveszik az ujjlenyomatát, mielőtt felkínálják az óvadék lehetőségét, amivel él is. A rendőrök előre figyelmeztették, ezért Lilly elment az automatához, hogy – két részletben – levegye az 500 dollárt. A bankjuk zárva tart, ahogy az összes többi bank is.

– Meg kell jelennie a bíróságon – közli vele Jim.

– Értem – bólint Winston.

– Addig is, nem hagyhatja el a várost.

– Hová mennék?

– Még valami, pásztor.

– Igen?

– Most vasárnap inkább fel se keljen.

 

***

 

Mentőautó áll meg a Myers ház előtt. Tetőtől talpig vegyvédelmi ruhába öltözött mentősök segítik be Gingert, Aimee kabátba és takaróba bugyolált édesanyját. Azonnal ráadják az oxigénmaszkot.

Aimee és Greg az ajtóból nézi őket. Greg indulásra kész.

– Utánuk megyek. – Felkapja a kulcsait.

– Hívj, amint odaérsz! – kéri Aimee.

– Persze.

Aimee megérinti a férje karját.

– Komolyan mondom. – Határozott a hangja. – Abban a pillanatban, ahogy odaérsz.

Előző nap Ginger a vendégszoba kanapéjáról nézte a szappanoperákat, míg Ava az ajtóból kérdezgette őt a szereplőkről.

– Hé, kibe is szerelmes ez a fickó?

– A szőkébe.

– Az nem azzal az ügyvéddel van?

– Psszt!

– De most komolyan, nagyi, ez tök béna…

Semmi válasz.

– Nagyi?

Ava bekukkantott, és meglátta, hogy nagyanyja ernyedten fekszik a párnákon.

– Anyu! – kiáltott fel.

Aimee figyeli, ahogy Greg követi a mentőt. Villódznak a fények, visít a sziréna. A nő észreveszi Rosebabyt, aki a Lee ház előtt áll, és vele együtt kíséri tekintetével az elhaladó járműveket.

 Szuper, gondolja. Most azt hiszi, hogy mind fertőzők vagyunk.

Ava az emeleti ablakból néz a távolodó mentő után. Könnyek peregnek le az arcán. Felkapja a telefonját, és ráír Troyra.

„Totál kész vagyok! – gépeli villámgyorsan. – Szerintem átadtam a vírust a nagyimnak. OMG. És ha meghal miattam? Az egész az én hibám! Hívj már fel!”

 

***

 

Az öreg Ricketts a rádiót hallgatja. A számlákat rendezgeti az asztalán, miközben ismertetik a legfrissebb adatokat. Egy szakértő szerint egymillió amerikai is belehalhat a járványba. Még legalább egy évig nem lesz védőoltás. Egyelőre hatékony gyógymód sincs. A vírus több mint 150 országban van jelen, mindenfelé összeomlik a gazdaság, üresek az utcák és bezártak az üzletek.

Az egész világ bujkál, gondolja. Hogy lehet harcolni valami ellen úgy, hogy elbújunk előle?

Ő aztán tudja, megjárta a háborút. A vietnamit. Besorozták és törzsőrmestert csináltak belőle. Eszébe jut egy éjszaka, amikor a dzsungel mélyén vezetett egy rajtaütést. Az ellenségből nem tudott kivenni semmit, csak a géppuskák torkolattüzét, de az se látott belőlük többet. Ölni vagy halni, egyszerű képlet. Egy háborúban nincs hová bújni.

Felveszi a maszkot és kilép az üzletbe, ahol egy vásárló várja a kasszánál, míg nyolc másik a parkolóban áll sorba, egyforma távolságra egymástól. Talán nincs almaszezon, de nyitva tartja a boltot, mert élelmiszert árul. A szokásos pitén, muffinon és fánkon kívül immár előre csomagolt szendvicset is, amit az emberek csak felkapnak az almabor, üdítő vagy ásványvíz mellett. Fizetés kizárólag bankkártyával. A készpénz hemzseg a kórokozóktól. Egy doboz gumikesztyűt is kitett a bejárathoz, minden vásárlónak fel kell húznia egyet.

– Mi lesz? – kérdezi a pultnál álló magas, szikár férfit.

– Adjon négyet abból a sonkás szendvicsből – feleli amaz.

Ricketts bólint. Felfigyel rá, hogy a férfi alaposan körülnéz: a padlótól a mennyezetig felmér mindent.

– Először jár nálunk? – kérdez rá.

– Igen, uram. Szép kis bolt.

– Az. 18.50 lesz. Csak csúsztassa be a kártyáját.

A férfi megteszi.

– Megtudhatnám a nevét? – kérdi tőle Ricketts.

A férfi mintha habozna.

– Anthony – árulja el végül.

Ricketts a kesztyűs kezével egy papírzacskóba csúsztatja a szendvicseket.

– Legközelebb húzzon maszkot, Anthony!

 

***

 

Charlene elhajt a Kingswood Motelhez. Ahogy kinéz az ablakon, Kis Mosest pillantja meg az út mentén, kitárt karral, mintha kötélen egyensúlyozna. Csak egy könnyű kabátot visel a pólója és farmerja felett.

– Kis Moses! – szólítja meg, amint mellé ér. – Nincs valami melegebb ruhád?

– Nem fázom.

– Hogy lehet az?

– Úgy, hogy sosem fázom.

Amint tudatosul benne, hogy az utca közepén áll, Charlene ösztönösen felkapja tekintetét a visszapillantóra. Nem lát más autót. Manapság kihaltak az utcák: bárki megállhat és társaloghat egy kicsit, nem tartja fel vele a forgalmat.

– Van kedved kocsikázni, Kis Moses? – jut eszébe.

– Ó, igen, asszonyom! – feleli a kisfiú.

A gyerek bepattan az első ülésre, és meglátja a nagy doboz maszkot.

– A néni a Pókember?

– Nem, csak én varrtam őket – mosolyog Charlene. – Az unokámnak lesz.

– Nahát, milyen szépen tetszik varrni!

– Hogy lehet, hogy te mindenkivel ilyen kedves vagy, Kis Moses?

Charlene elhajt a motelhez, ami csak pár mérföldnyire, néhány saroknyira van. Amikor megtudta, hogy a férje ide száműzte Buckot, nem látott a méregtől. Két álló napig nem szólt hozzá, de idővel rájött, hogy csak őt próbálta védeni – meg persze önmagát. Buck a börtönben könnyen elkaphatta a vírust, ami különösen veszélyes a hetven év felettiekre. A baráti körükből már négyen is meghaltak, alig néhány napra rá, hogy az első tünetek jelentkeztek. Ez a vírus szemvillanásnyi idő alatt képes megfertőzni és leteríteni az embert. Mintha nem is betegség, hanem gyorsan ölő méreg lenne.

A motelnél leparkol, és megfogja Kis Moses kezét. Belépnek az előtérbe.

– Itt várj meg, rendben? – Közvetlenül a bejáratnál állnak.

– Oké – bólint komoly arccal Kis Moses.

Egy férfi tűnik fel a pult mögött.

– Jó napot! Miben segíthetek?

– Csomagot hoztam az egyik vendégnek – közli Charlene.

– A neve?

– Ricketts.

A férfi elmélyülten keres a számítógépén. Az ajtó kinyílik, egy idősebb pár érkezik. Amint meglátják Charlene-t és Kis Mosest, nyomban hátrálni kezdenek.

– Elnézést – szabadkozik a férfi –, majd idekint várunk.

Charlene nézi a bezáródó ajtót.

– Mint a mágnesek – csóválja a fejét –, úgy taszítjuk egymást.

– Hm? – néz fel a recepciós. – Á, igen. Kész őrület. – Elfintorodik. – Hát, úgy tűnik, nincs Ricketts nevű vendégünk…

– Micsoda?

– Volt itt egy bizonyos Buck Ricketts, de ő két napja kijelentkezett.

– Kijelentkezett? De hát hová ment?

A recepciós kihúzza magát.

– Nem tudhatom, hölgyem.

Charlene és Kis Moses néma csendben autózik haza. Miután leállítja a motort, Charlene a gondolataiba merül.

– Most mit csinál a maszkokkal, asszonyom?

– Tényleg nem tudom, Kis Moses. Oda kéne adnom az embereknek, de manapság senki sem örül az ilyen kéretlen ajándéknak.

Kis Moses elgondolkodik.

– Már tudom, mit csinálunk! – Kinyitja az ajtót.

– Mit?

– Nézze csak azt a fát!

Charlene és Kis Moses egy óra alatt fel is aggatja a maszkokat a hatalmas fenyő ágaira, éppen szemmagasságban. Charlene még ráírja a doboz oldalára: „Vigyél egyet! Vigyázzunk egymásra!”

– Mint karácsonykor! – lelkendezik Kis Moses.

Charlene visszabaktat az almadarálóba. Aggódik eltűnt unokája miatt. Nem, gondolja. Korántsem olyan, mint karácsonykor.

 

***

 

Greg besurran a kórterembe, és becsukja az ajtót. Az anyósa, Ginger lélegeztetőgépen van, az egyik utolsón, ami maradt. Sokat kellett győzködnie a főnökét, Pault, hogy megkapják.

– Te is tudod, hogy a legtöbb öreg nem éli túl – csóválta a fejét Paul.

– Akkor nem is próbáljunk megmenteni őket?

– Nem arról van szó, hogy nem próbálkozunk, Greg, de talán megmenthetünk egy fiatalabbat.

– Mi nem vagyunk istenek, Paul.

– Lehet, de nemsokára mégis istent kell majd játszanunk.

Ahogy lepillant Gingerre – a behunyt szemére, a fél arcát eltakaró nagy műanyag csőre és maszkra –, engedélyez magának egy ritka érzelemnyilvánítást: sírva fakad. Szereti az anyósát, aki a legelső pillanatban befogadta a családba, mindig is szerencsésnek tartotta a lányát, amiért ilyen férjet fogott magának, és még a veszekedéseikből is kimaradt. Életvidám asszony, aki mindig szívesen játszott a kölykökkel – még azt is megmutatta nekik, hogyan ugrált annak idején a revüben.

Erre most itt fekszik teljes némaságban és mozdulatlanságban: őt is utolérte ez a szörnyeteg, ez a valami, ami miatt a kórház máris befogadóképessége végső határán jár. Az áldozatok hullazsákokban gyűlnek a használaton kívül helyiségekben; a ravatalozók és hullaházak mind bezártak vagy túltelítettek. Mindennap kifogynak valamiből. Orr-garat tamponok. Reagensek. Védőfelszerelések. Eszébe jut, amikor még rezidensként egy hónapot Guatemalában dolgozott, mennyire megdöbbent az elemi feltételek hiányán. Sosem hitte volna, hogy ilyesmi Amerikában is előfordulhat.

Kopogtatás. Résnyire nyílik az ajtó.

– Dr. Myers? – hallja a nővért. – Elnézést, várják a műtőben. Sürgősen.

 

***

 

Daniel két óriáspizzával baktat a felhajtón. Kesztyűt és maszkot visel. Ásítozik. Mostanában szinte megállás nélkül dolgozik. Dél körül mindenki elkezd pizzát rendelni, és este kilencig egy perc nyugta sincs.

Becsenget. Kinyílik a belső ajtó. Kamasz fiút lát csíkos fürdőköpenyben. Kócos és kialvatlan.

– Mizu, Troy? – kérdi tőle.

– Helló, Ricketts! Mi a helyzet?

Veled mi van, ember?

– Ne tudd meg! Totál kész voltam.

– A vírus?

– Na ja.

– Milyen?

– Teljesen padlóra küld. Láz. Köhögés. Amit akarsz.

Daniel kifejezetten örül a szúnyoghálós ajtónak, ami elválasztja őket.

– Hát, sajnálom.

– Ja, szívás. Ne parázz, ki van fizetve, nem kell ajtót nyitnom. Csak dobd le a cuccost.

– Oké.

– Haver! – állítja meg Troy. – Szoktad látni Avát?

– Szombaton együtt sétáltunk. Mármint a szokásos családi banzájon. Akkor láttam.

– Jól van?

– Asszem.

– Ha látod, mondd már meg neki, hogy hiányoznak a találkáink az erdőben, oké?

Daniel megvonja a vállát, ahogy belemar a féltékenység.

– És, haver? – teszi hozzá Troy.

– Na?

– Meg ne mondd neki, milyen szarul nézek ki, oké? Csak kamuzz valamit.

 

***

 

Cindy leparkol a szupermarket előtt, és kézbe veszi a tárcáját. Rosebaby szokta intézni a bevásárlást, de már kezd megbolondulni a négy fal között, muszáj kimozdulnia. Egy percig még járatja a motort, hallgatja a járványügyi híreket. Egy szakértő szerint még rosszabb lehet a helyzet, ha az emberek nem maradnak otthon, és nem kerülik a társasági érintkezést. A kórházi ellátás az összeomlás határán van. Rengeteg orvos és nővér fertőződik meg, miközben gondoskodni próbál a betegekről.

Miután az interjú véget ér, a hírolvasó témát vált, és bemutat egy másik szakértőt, aki ezúttal a kínai piacokról és viszonyokról beszél, ami lehetővé tette, hogy a vírus átkerüljön az állatokról az emberre. Cindy leállítja a motort. Maszkot húz. Ahogy kiszáll, tekintete összeakad egy középkorú nőével, aki gesztenyebarna melegítőt visel, és mintha ellenségesen méregetné, legalábbis ő így érzi. Hirtelen fájóan tudatosul benne, hogy a szemében ő is kínainak tűnhet. Kalapálni kezd a szíve. Eszébe jut a pázsitjába szúrt tábla: EGY VÍRUSOS KÍNAI LAKIK ITT!

Elgondolkodik, azután sálat kerít a kocsiból, hogy befedje vele egyenes szálú fekete haját. A napszemüvegét is előveszi, ami elég nagy ahhoz, hogy elrejtse a szemét, a szemöldökét és a homloka nagy részét. Csak ezután áll be a sorba.

 

***

 

Kis Moses megint álmodik. Újra a felhők közt jár, egy Pókember babával játszik. Tekintetével a többi gyereket keresi, de nem lát egyet sem.

– Kis Moses? – szólítja meg egy hang.

Ugyanaz a férfi, akit korábban látott, a ráncos arcával és fülbevalójával.

Ou dwe dormi – mondja. Aludnod kell.

– Újra megnézzük az embereket?

Si ou vle fè sa. – Ha akarod. – Bah mwen meh ou. – Add a kezed.

Kis Moses érzi, ahogy a felhők fölé emelkednek. Alatta megint ott sorakoznak az emberek, meg se tudná számolni őket, annyian.

– Mit akarhatnak? – kérdezi.

Yo bezwen ou. – Rád van szükségük.

– Miért?

Sa a pral fè mal. Pa reveye. – Ez fájni fog, de ne ébredj fel.

Moses éles fájdalmat érez. Összerezzen. Azután a rossz érzés már el is múlik.

Ti gason brav. – Bátor fiúcska.

– Te vagy Isten? – kérdez rá Kis Moses.

A férfi szélesen elmosolyodik, hogy felfedje a hézagokat alsó és felső fogsorában.

Bondye tap gen tout dan li om – feleli. Istennek meglenne az összes foga.

Addig simogatja a homlokát, amíg Kis Moses szeme le nem zárul, és minden vakítóan fehér lesz, mintha hóviharban lenne.

Órákkal később, amikor felébred, Kis Moses lenéz a kezére, és az egyik ujján kis piros pöttyöt lát.

 

***

 

Szombat van. Aimee újabb sétát szervez. Nyolc hét telt el, mióta utoljára vendégül látta a többieket. Nyolc hét, mióta kétféle chilivel, kukoricakenyérrel és brownie-val készült; mióta mindenki megölelte egymást, és a másik tányérjáról evett.

Most odakint állnak, és összehúzzák magukat az áprilisi szélben, mindenki a maga sarkán, egy centivel se közelebb. Észak és dél, kelet és nyugat.

– Mi lenne, ha ma balra indulnánk? – javasolja Aimee.

A szomszédok bólintanak és megindulnak. Rickettsék az utca bal oldalán, jó három méterrel Winston pásztor és Lilly előtt, akiket a kölykök követnek. Jobb oldalt Aimee sétál Greggel, aki a héten először szabadul ki a kórházból. Jócskán lemarad tőlük Cindy és Kis Moses, még hátrébb Rosebaby.

– Daniel! – Aimee próbálja beindítani a társalgást. – Hogy megy a pizzabiznisz?

– Tiszta bolondokháza – kiált vissza a fiú.

– Képzelem.

Csend.

– Azt mondják, egész júniusig otthon kell maradnunk – jegyzi meg Charlene.

– Még nem biztos – morog Ricketts.

– Júniusig? – nyög fel Daniel. – Azt nem élem túl.

– Dehogynem, ha egyszer muszáj – nyugtatgatja Ricketts.

Csend.

– Figyeljetek! – bukik ki Cindyből. – Tud valaki bármit a tábláról a kertemben?

Felé kapják a tekintetüket, és összenéznek.

– Milyen tábláról? – kérdez vissza Greg.

– A figyelmeztetésről, hogy egy fertőző kínai lakik itt. Senki sem látta?

– Úristen, Cindy!

– Nem!

– Jézusom. Mikor volt ez?

– Múlt héten. Senki sem látta? Nagyon megrázott. Bevittem és eltettem a garázsba. Kinek juthat az eszébe ilyen? Azt hiszi, hogy Sammel közünk van ehhez az egészhez? Miféle logika ez?

Csend.

– Ez rettenetes, Cindy – sajnálkozik Lilly.

– Ja – csattan fel Cindy. – Szerintem is.

– Hívtad a rendőrséget? – tudakolja Aimee.

– Nem. – Cindy szuszogva kifújja a levegőt. – Nem akartam, hogy kijöjjenek és fertőzőnek nyilvánítsanak. – Hirtelen megtorpan. – Tudjátok, mit? Elment a kedvem ettől az egésztől. Inkább hazamegyek, és Sammel töltöm a délutánt.

Elfordul, behúzza a vállát. Gyorsít a léptein, ahogy hátrahagyja a csapatot.

– Megértünk! – kiált utána Aimee.

– Szeretünk, Cindy! – teszi hozzá Lilly.

Csend.

Befordulnak egy sarkon, újrarendezik az alakzatot.

– Jesszusom – mormolja Greg. – Ki csinál már ilyet?

– Aimee! – jut Lilly eszébe. – Hogyan van az édesanyád?

– Ugyanúgy – feleli Aimee. – Lélegeztetőgépen. Rettenetes, hogy nem is láthatom. Volt már ilyen valaha? Hogy a szeretteink megbetegednek, és meg se látogathatjuk őket?

Amikor elcsuklik a hangja, Greg átkarolja a vállát.

– Annyira sajnálom. – Lilly együttérez velük.

– Imádkozunk érte – teszi hozzá Winston pásztor.

– De nem a templomban, ugye? – élénkül fel Ricketts. – Annak egy időre vége, jól mondom?

Winston a farmerja zsebébe süllyeszti a kezét.

– Azt hiszem, holnap még nem lesz istentisztelet – feleli kitérően.

– Hallottál Jeanről, nem? – kérdezi Ricketts.

– Mi van Jeannel?

– Elkapta a vírust. Nem a te gyülekezetedbe jár?

Winston nagyot nyel. Lillyhez fordul, akinek könnybe lábad a szeme. Ő is ott volt múlt héten?

– Ööö… még nem hallottam – hebegi Wilson –, de amint visszaérünk, felhívom, és megkérdezem tőle, hogy van.

Csend.

Greg megáll bekötni a cipőfűzőjét. A többiek továbbhaladnak.

– Dr. Greg! – hallja meg Rosebaby suttogását. Felnéz. Rosebaby felé nyújt valamit, ami üvegfiolának tűnik.

– Mi ez? – ráncolja a homlokát.

– Vér.

– Minek?

– Gingernek.

– Akárhonnan is van ez, Rosebaby, nem szabadna…

– Jól figyeljen rám! – szakítja félbe Rosebaby. Vet egy pillantást a hallótávolságon kívül került szomszédok felé. – Maga szerint én arra születtem, hogy mások házát takarítsam? Nővérként dolgoztam Haitin. Ismerem a gyógyszereket. Tudom, hogy kell levenni a vért. Ez itt Kis Mosesé. Ha van esze, és meg akarja menteni Aimee anyját, ezt most szépen elteszi.

Egy zsebkendőn hagyja a fiolát a férfi mellett, majd továbbindul, és biztos távolból követi a többieket. Greg a földön kuporogva felnéz a mellette elhaladó Kis Mosesre, aki visszafordul, és titokzatos kis mosolyt küld felé.

 

***

 

– Biztos, hogy nem lesz gond? – kérdi Anthony.

– Sétálni mentek. – Buck besurran velük az almadaráló hátsó ajtaján. – Gyertek.

– Engem azért érdekelne, Bucky fiú, hogy miért akarod elcsaklizni az öreged puskáit…

– Kizárt a házból – feleli Buck. – Mint egy nyavalyás korcsot. Csak úgy elkergetett.

A többiek megvonják a vállukat. Buck levezeti Anthonyt, Riley-t és JP-t az alagsorba. A dobozok és vadászfelszerelések között nagy fegyverszekrény áll.

– Ebben tartja őket.

– Megvan a kulcs? – kérdi Anthony.

Buck megtorpan.

– Nincs, de lefogadom, hogy valahol itt tartja.

– Idióta! Azt se tudod, hol van? Amikor bármikor visszajöhet?

Buck feltúrja a környező polcokat.

– Valahol itt kell lennie. Várjatok.

– Tényleg kell az a fegyver? – kérdezi idegesen JP.

– Akarod, hogy a kínai értsen is a szóból? – kérdez vissza Anthony. – Vagy csak leültök kávézni, és kedélyesen elcsevegtek?

Riley nyugtalanul forgatja a fejét.

– Siess már, ember! A nagyapád nem olyannak tűnik, akivel ki akarnék kezdeni.

Buck megdermed. Leemel a fogasról egy vadászdzsekit. Benyúl a belső zsebébe.

Elmosolyodik.

– Nem megmondtam, fiúk? – Előhúzza a kulcsot.

 

VÉGE A NEGYEDIK FEJEZETNEK, JÖVŐ HÉTEN FOLYTATJUK!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

További cikkek

Az Animus 2021-es újdonságai

Ígéretünkhöz híven jövünk a 2021-es megjelenési terveinkkel, és nagyon reméljük, hogy nem avatkozik közbe sem a járvány, sem egy zombi-apokalipszis, nem kell majd többszörösen újraterveznünk, azaz minden úgy halad majd, ahogy megszoktátok, ahogy megszoktuk.

Remek könyvekkel jövünk idén is, szóval drukkoljunk magunknak!

 

 

Tovább
Mitch Albom 8. rész

 

 

Mitch Albom

Emberi érintés

Valós időről – valós időben

 

Az Emberi érintés a reményről szól, és valós időben, a mi időnkben, a koronavírus világjárvány közepette játszódik. Mitch Albom minden héten újabb résszel jelentkezik. Az új fejezetek eredeti nyelven a www.humantouchstory.com weboldalon érhetők el.

 

Az Emberi érintés egy michigani kisvárosban játszódik, és négy család életét követi nyomon, akik egyazon kereszteződés négy sarkán élnek. Amikor az új vírus elterjed Amerikában, a változások nem kerülik el az egykor meghitt környéket sem, ahol lassan elmaradoznak a hagyományos szombati összejövetelek. Némelyek közelebb kerülnek egymáshoz, mások bizalmatlanná válnak és eltávolodnak a többiektől. Egy orvosnak nehéz döntéseket kell hoznia. Egy lelkész hitét próbára teszik a válsághelyzet idején hozott rendszabályok. Egy kínai–amerikai pár a társadalom perifériájára szorul. Egy kisfiú pedig, megmagyarázhatatlan és csodálatos hatalma birtokában, reményt és kiutat kínál – amíg váratlanul nyoma nem vész.

Tovább
Ön elavult böngészőt használ! A jobb felhasználói élmény érdekében kérjük, frissítse böngészőjét.   Értettem