Mitch Albom 2. rész

2020-05-19

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

 

Második fejezet

 

Ötödik hét

 

Daniel és Buck a nagyapjuk teherautójában ülnek. Buck vezet. Beszerzőkörúton vannak.

– Hé! – mutat ki Buck a szélvédőn. – Azt nézd!

A nagy tízholdas birtok déli végében, a behavazott dombtetőn gazdátlan motoros szán áll.

– Egy Polaris Titan – állapítja meg Buck.

– Bizti?

Buck leállítja a teherautót.

– Csekkoljuk le!

Lassan kapaszkodnak fel a dombtetőre, a ház elég messze van.

– Szerinted otthon vannak?

– Üres a felhajtó.

– A garázsban is lehet a kocsi.

– Jesszusom, ez nem igaz! Benne van a kulcs!

Buck vigyorogva fordul a testvéréhez.

– Ezt nem hagyhatjuk ki.

– Nem tudom, ember…

– Ne már! Máskülönben hogyan próbálnánk ki valaha is? Amúgy ez Mr. Moritz birtoka, őt meg pont nem izgatja.

Daniel körülnéz.

– Üsse kő – dönti el.

– Igen, URAM! – Buck felpattan a gépezetre.

Egy perc múlva már ott száguldanak a fák közt, a behavazott ösvényen. Buck vezet, Daniel mögötte ül. A motor hangosabban dübörög, mint Daniel várta.

– Húzzunk el, mielőtt valaki meghallja! – kiabálja túl.

– Hú! – kiáltozik Buck is. – Most figyelj!

Gázt ad, mire a gép előrelendül. Daniel nem győz kapaszkodni.

– Mi az, beszartál?

– Fogd be! Most már fordulj vissza!

– Ha ennyire parázol, nyugodtan le is szállhatsz.

– Kapd be! – Daniel hátba vágja testvérét. Ahogy a motoros szán lelassul, lehámozza magát róla, és tántorogva megtesz pár lépést a hóban. – Én mentem – közli Buckkal.

– Ég veled, nyuszifül! – Buck elszáguld.

Visszaindul arrafelé, ahol a motoros szánt találták. A táj egyszeriben unalmasnak tűnik. Nem kellett volna szívatnia Danielt. Így egyedül nem is akkora poén.

Lassít. Amikor felér a dombtetőre, hunyorogni kezd.

Mr. Moritz áll előtte.

Meg egy rendőr.

 

***

 

Sam kilép a rendszerből. Egy Detroit belvárosában álló irodaházban dolgozik, majd’ egyórányira vidéki otthonától. Szereti a két hely közötti kontrasztot. A technológiai cég egy egész emeletet elfoglal, közel negyven alkalmazottat foglalkoztat. Minden csupa króm és harsány színpompa, padlótól a mennyezetig érnek az ablakok, a snackbár és a kávézósarok egész nap nyitva. Csak azt bánja, hogy korábban le kell lépnie, ha el akarja kerülni a csúcsot. Nem szeretné, ha azt hinnék, hogy nincs benne ambíció.

– Na, én mentem – jelenti be.

Munkatársai elmormolnak egy „hellót”, ahogy a lift felé indul. A közeli parkolóházban várja az autója.

Amint kilép az épületből, a hideg szél az arcába csap. A Woodward sugárút sarkán helyben topog, míg arra vár, hogy a lámpa zöldre váltson. Hirtelen durva kiáltást hall.

– Hé! Húzzál már haza!

Magas férfit lát fekete szövetkabátban.

– Máshol terjeszd a nyavalyádat! – rivall rá a férfi.

Sam csak most eszmél rá, hogy vele ordít. Elfordítja a tekintetét. Amint vált a lámpa, sietve és leszegett fejjel elindul.

– Úgy ám, hozzád beszélek, ferdeszemű! Tűnj el az utcámról!

Sam gyorsít a léptein. Belép a parkolóházba. A második szinten van a kocsija. Nem lenne szabad, de képtelen megállni: visszasandít a válla felett.

A férfi követi.

– Majd én megmutatom neked, te rizszabáló!

Hangja visszhangzik az öblös térben. Sam szíve a torkában dobog. Miért nincs itt senki? Meglátja a kocsiját. Szaladni kezd felé.

– Ez az, fuss csak! Meg se állj Vuhanig, te mérgező kis görcs!

Sam levegő után kapdos. A kulcs sehogy sem áll kézre. Végre kinyílik az ajtó. Beugrik, beindítja a motort, sietve kitolat, és beletapos a fékbe. Kifújja a levegőt. Biztonságban vagyok.

A férfi ebben a pillanatban előreveti magát, és mindkét öklével lecsap, beleremeg az egész motorháztető. Arca egy méterre sincs a szélvédőtől. Sam látja borostás állát, keskeny orrnyergét, gyűlölettől résnyire szűkült szemét, ahogy felszívja magát, és telibe köpi a szélvédőt.

Még egyszer odacsap az öklével, mielőtt elfordul.

Sam ledermed. Üvölteni tudna. Ütni-vágni. Egy pillanatra azt kívánja, bár lenne fegyvere. Hol van mindenki? Miért csak én látom ezt?

Nézi, ahogy a köpet lecsorog, és nyálkás nyomot hagy maga után. Bekapcsolja az ablaktörlőt – még most is reszket a keze –, hogy a lapátok tisztára töröljék a szélvédőt.

Csikorgó gumikkal indul útnak, s közben teli torokból átkozódik.

 

***

 

Szombat van, ideje újra összejönni. A családokat ezúttal Winstonék kétszintes koloniális házában várják a hidegtálak: pulykasült, sonka és sült marha, sajt és paradicsom, savanyúság, hagyma és pita.

– Rickettsék hol vannak? – kérdi Aimee.

– Nem tudom – feleli Lilly. – Azt hittem, ők is jönnek.

– Hát, hallottuk, mi történt Buckkal…

– Na, igen. Mi a frászt gondolt?

Greg egy pitába hajtogat néhány szelet pulykamellet és sajtot.

– Azt hallottam, börtönben van.

– Amiért elkötött egy motoros szánt? – hüledezik Cindy.

– Nem ez volt az első dobása – emlékezteti Greg.

– Mostanra csak kiengedték, nem?

A társalgás a vírusra terelődik, meg arra a sok mindenre, amiről le kell mondaniuk. Elmaradnak a meccsek, visszamondják a koncerteket. Már százfős tömeg sem gyülekezhet ugyanazon a helyen. Azt kérik, aki betegnek érzi magát, vonuljon önként 14 napos karanténba.

– Én ezt nem értem – csóválja a fejét Lilly. – Csak úgy lehet elkapni a vírust, ha valaki ránk köhög vagy tüsszent, nem igaz? Akkor miért kell bezárni ennyi mindent?

– Hát, mindent vagy semmit – von vállat Cindy.

Sam maga elé mered. Azóta hallgat, hogy ideértek.

– Minden oké? – súgja neki Cindy.

Sam nem számolt be neki a parkolóházas incidensről. Nem akarja megrémíteni. Sem bevallani, hogy ő mennyire megrémült.

– Greg – ragadja magához a szót Winston pásztor –, tulajdonképpen mit jelent ez a „pandémia”?

Greg jóízűt harap a szendvicsébe.

– Lényegében annyit, hogy a vírus nagyon széles körben terjed. Ha arra vagy kíváncsi, mire gondolt az Egészségügyi Világszervezet, amikor világjárványt hirdetett…

– Pontosan – bólint Winston.

Greg felsóhajt.

– Azt jelenti, hogy nem tudjuk megállítani.

Ez mindenkibe belefojtja a szót.

– És ez mit jelent?

– Elhoztuk anyát a szeretetotthonból – szúrja közbe Aimee.

– Akkor most hol van?

– Nálunk otthon.

– Miért nem hoztátok magatokkal, Aimee?

– Nagyon kimerült. Az a helyzet, hogy az ő korában könnyen belehalhat ebbe. Ha bárki megbetegszik az öregotthonban… Képzelhetitek, hogyan terjed…

Lilly feláll.

– Hát, legalább azért hálásak lehetünk, hogy a gyerekekre nem veszélyes. Amikor bezárták az iskolánkat, attól féltem, hogy mindenki elkapja.

– Mi történt azzal a szakácsnővel?

– Juliannával? Rettenetesen sajnálom…

– Karanténban van.

– A tanároknak is otthon kell maradniuk, akik kapcsolatba kerültek vele.

– Rosebaby – jut Aimee eszébe. – Hogy van Kis Moses?

Rosebaby belekortyol a gyümölcslevébe.

– Hm. Remekül, tényleg.

– Nincs láza vagy ilyesmi?

Lilly Rosebabyre néz, aki elkapja a tekintetét, de nem reagál.

– Moses remekül van – ismétli meg.

Lilly a hátsó erkélyajtóhoz lép, és elnézi három gyermekét, akik a hóból épült várban játszanak. Todd tizenegy éves, a két iker, Devon és Didi kilenc. Avával, Miával és Kis Mosesszel vannak.

Kinyitja az ajtót.

– Még öt perc, kölykök, rendben? Utána eszünk.

– Rendben, asszonyom! – kiált vissza Moses.

Lilly visszagondol a múlt péntekre, amikor Rosebaby előállt azzal a különös vallomással a templomban.

Lassan behúzza az ajtót.

 

***

 

– Nem az én fiam – árulta el Rosebaby.

Ez meglepetésként érte Winstont. Mióta Kis Moses a városba érkezett, azt feltételezte, hogy Rosebaby az anyja, és csak a papírok miatt kellett ilyen sokat várniuk. Mindenki ezt hitte. Ahogy egymáson csüngtek! Hogy kételkedett volna bárki is?

Ám aznap ott az imaházban Rosebaby bevallotta, hogy nem ő adott életet Kis Mosesnek. Igazság szerint az erdőben talált rá alig néhány hetes korában.

– Az egyik barátomat látogattam meg egy vidéki kórházban – mesélte –, és visszafelé jövet a rövidebb utat választottam, át az erdőn. Nagyon sűrű az az erdő. Hirtelen egy hangot hallottam. Először azt hittem, valami fura madár, de ahogy közelebb értem, már láttam, hogy egy kisbaba. Még soha senkit nem hallottam így bömbölni.

Itt elhallgatott, és félrefordította a tekintetét. Winston pásztor a karjára fektette a kezét.

– Folytasd, Rosebaby. Minden rendben.

Rosebaby megköszörülte a torkát.

– Valaki otthagyta meghalni. Ki tudja, mióta lehetett így? Még egy takaróba se csavarták be, csak ott feküdt a porban. A közelben találtam egy fehér gyertyát. Meg egy fára szegezett papírost. Egy rajzot valami állatokról. Nem értettem. Magammal vittem a kisbabát. Senki sem tudott róla a faluban. Arrafelé nagyon szegények az emberek. Elég nekik a maguk baja, hogy mit egyenek másnap.

Egyedül éltem. Nem volt férfi az életemben. Azt gondoltam, okkal találtam meg éppen én ezt a kisfiút. Nekem kellett rátalálnom. Isten engem választott.

Itt újra elhallgatott.

– Bocsásson meg! Tudom, mekkora bűn, ha az ember kiválasztottnak hiszi magát…

– Nem tettél semmi rosszat, Rosebaby – nyugtatta meg Winston. – Hisz megmentettél egy életet.

– Más is van. Mielőtt eljöttem a falumból, azt mondták, el kell vinnem a kisbabát a paphoz. Hogy is hívják errefelé, varázslónak? Vudu pap…

Lilly és Winston összenéztek.

– Én sem hiszek a vuduban, pásztor. Keresztény vagyok. Jó keresztény, de azt mondták, muszáj. A pap egy kis kunyhóban élt. Sok minden volt ott. Állatok kis ketrecekben. Üvegcsék. Kis szobrok. Ő meg fogta a gyermeket, és megáldotta. Eleinte azt gondoltam, miért ne?

– És azután? – kérdezett közbe Winston.

– Azután fogott egy tűt, megbökte a lábujját, és a babának eleredt a vére. Kis Moses meg se nyikkant. Egy hang nem jött ki a torkán. A pap fogta a vért és egy tálra kente, ami tele volt mindenféle füvekkel. Azután az ujjára vette azt a kencét, és bedugta a kisbaba szájába. Szólni akartam, hogy ne csinálja, ez nem egészséges, ő még csak egy kisbaba, de nagyon féltem. Megdermedtem, mintha fémből lettem volna.

Megcsóválta a fejét.

– Mi történt ezután? – biztatta Winston.

– A pap azt mondta, hogy elmehetek. Azt mondta, amiért magamra vállaltam a kisbaba felnevelésének terhét, Loa majd megsegít. A vuduban így hívják Isten segítő szellemeit. Loának.

– Hogyan segíti meg?

– Nem hagyja, hogy a gyerek valaha beteg legyen.

Közelebb hajolt.

– Nem is lett. Istenre esküszöm, soha.

– Várjunk csak! – emelte fel a kezét Lilly. – Úgy érti, Moses soha nem volt kanyarós, bárányhimlős vagy ilyesmi?

– Még csak meg se fázott soha, Lilly asszonyság.

– Mennyi idős is most? – ráncolta a homlokát Winston.

– Nyolc.

Akkor Rosebaby összecsapta a tenyerét. Elmondta, hogy egész álló éjjel imádkozott, és napkelte előtt látomása támadt.

– Miféle látomás? – kérdezte Winston, pedig nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ.

– A vírusról, ami ránk tört – felelte Rosebaby. – Kis Moses sosem kapja el.

Lesütötte a tekintetét.

– Mégis feláldoztatik miatta.

 

Hatodik hét

 

A Ricketts család almadarálója előtt a parkolóig áll a sor. A tülekedő vásárlók odabent, a kis eladótérben szinte üres polcokkal szembesülnek.

– Csak hogy tudják, az ásványvízből kifogytunk! – kiált ki az öreg Ricketts.

A tömeg egy emberként nyög fel.

– De van még jó sok almabor! – teszi hozzá.

– Ide is lehet jönni – ajánlkozik Charlene a pénztár mögül.

Megigazítja a gumikesztyűjét. Minden nap ilyen, amióta csak a kormányzó bejelentette, hogy az elkövetkező két hétre bezárnak minden iskolát és üzletet, kivéve a vasboltokat, benzinkutakat, gyógyszertárakat, szupermarketeket és egyéb helyeket, mint az almadaráló, ahol élelmiszert kapni.

Megcsörren a telefon. Az öreg Ricketts veszi fel.

– Almadaráló – darálja ő is. Hátat fordít a vásárlóknak. Azután kirobban.

– Mi a franc? Még csak tizenhét! Nem, az ördög vigye el, maga hallgasson ide! Hozza ki azonnal! Nem… nem! Nem érdekel, mit kell tennie! Hozza ki, vagy esküszöm, odamegyek a puskámmal, és én magam hozom ki!

Lecsapja a telefont. Charlene levegő után kap. Amikor a férje odafordul hozzá, csak úgy lángol a tekintete.

– Öt nap után is bent akarják tartani! Hát mi a franc van itt?

Charlene beharapja az ajkát, és szólítja a következő vásárlót, aki gyanakodva méregeti.

– Kis családi probléma… – szabadkozik.

A vásárló kiprésel magából egy mosolyt.

– Hol az ördögben van Daniel? – morgolódik az öreg Ricketts.

– Dolgozik – szisszen rá Charlene, több mint zsémbesen. – Őt hagyd ki ebből.

 

***

 

Daniel rácsukja a csomagtartót a 18 pizzásdobozra. Hihetetlen, mekkora a forgalom. Mióta a vírus miatt bezártak az éttermek, négyszeresére ugrott a megrendelések száma. Egy haverja szerint így több borravalót kapnak, de Daniel csak a négyszer annyi munkát látja.

Azóta csinálja ezt, hogy elkezdődött az iskola. Sosem szerette. A kölykök szívatják, amiért kék-piros egyenruhát kell viselnie azzal az idióta sapkával. És a legtöbben jó, ha két dolcsi borravalót adnak.

Elérkezik az első címhez, egy lakóparki házhoz. Kinyitja a kocsiajtót. Süvít a szél, leszedi a fejéről a sapkát.

– A francba! – kergeti a havas pázsiton. Felkapja és begyömöszöli a kabátzsebébe. Két pizzásdobozt vesz elő a csomagtartóból, és átvág az úttesten.

A bejárati ajtó résnyire kinyílik.

– Hagyja csak ott! – hall egy riadt női hangot.

– Tessék?

– Ne jöjjön közelebb!

Daniel megtorpan.

– Tessék?

A nő épp csak a fejét dugja ki az ajtón.

– Itt a pénze – lenget felé egy borítékot. – Csak hagyja a pizzát a lábtörlőn.

Leteszi a borítékot odakint, mielőtt becsukja az ajtót.

– Tessék?

Daniel egy pillanatig nem mozdul, próbálja megemészteni a dolgot. Azután a lábtörlőhöz lép, felkapja a borítékot, és leteszi a pizzásdobozokat. Az ajtó üvegén át látja, ahogy a nő óvatosan még hátrébb húzódik, háta mögött a gyerekeivel.

Visszatér a kocsihoz.

Ez a meló egyre pocsékabb.

 

***

 

Aimee felveri a párnákat a vendégszobában.

– Én is meg tudom csinálni! – tiltakozik az anyja, Ginger.

– Nem fáradság, anya.

– Jól megvoltam a helyemen. A saját szobámban. A barátaimmal.

– Mit csináltál volna, ha az a vírus bejut az otthonba, anya? Az a rengeteg ember… A kiszállítók, a szakácsok és a nővérek, a sok lakó… Összefogdosnak mindent, kilincseket, fogantyúkat, evőeszközöket, amiket aztán te is megérintesz.

Anyja megvonja a vállát.

– Legfeljebb elkapom.

– Ne mondj ilyet.

– Valamiben meg kell halni.

– Oké, de még ne, rendben?

Ginger kiszúrja a tükröt a fiókos szekrény felett. Megmarkolja a botját, hogy odalépjen. Idős asszonyt lát maga előtt kisfiúsan rövidre nyírt ősz hajjal és élénkvörösre rúzsozott ajkakkal, strasszokkal kirakott szemüvegben és ma is vakítóan sugárzó mosollyal. Talán lefogyott és meggörnyedt, de még nem felejtette el a régi időket, amikor heti ötször is táncolt a revüben. Még manapság, 83 évesen is a lába a legfőbb csábereje. Legalábbis tavalyig az volt, amíg el nem törte.

– Megleszek – nyugtatja meg a lányát.

Mia közeledik dübörögve a lépcsőn.

– Nagyi! – kiáltja boldogan, ahogy átöleli Ginger derekát.

– Jó reggelt, szépségem!

– Nem kell suliba mennem.

– Hallom.

– A vírus miatt.

– Aha.

– Azért az interneten még lesz tanítás – hűti le Aimee. – A nővéred majd segít belépni.

– Jaj, ne…

– De bizony.

Mia elkullog. Ginger utánanéz.

– Emlékeztet rád – jegyzi meg.

– Miben? Ahogy a nagymamáját ölelgeti, vagy ahogy az anyját utálja?

Ginger elmosolyodik.

– Kicsit mindkettő.

Ginger elgondolkodik.

– Hogy bírjátok ezt az egészet Greggel?

 

***

 

A kórházban Greg egészen elvész a kék műtősruha, kesztyű és csizma, az N95-ös orvosi maszk és a védőszemüveg alatt.

– Jesszusom, a profi ligában nem hordanak ennyi védőfelszerelést! – nyög fel.

– Viszont a mi gólarányunk jobb, mint a Lionsé – vigyorodik el orvostársa, Jerry.

Az akasztófahumor már mindennapos a sürgősségin. A legtöbb eset a vírushoz kötődik. Greg bele is gondol, mi lehet azokkal, akik korábban feküdtek ezeken az ágyakon. Nincsenek már balesetek? Lövöldözések? Vagy csak mindenki retteg a kórházaktól?

Emlékszik rá, hogy alig két hete beszélt Aimeenek az első vírusos páciensről. Ma már nem is tudja számon tartani őket. A sürgősségi osztály állandó háttérzaja a köhögés – a száraz, ugató köhögés –, miközben a betegek arra panaszkodnak, hogy nem kapnak levegőt. Van, akinek 40 fokig felszökik a láza. A legsúlyosabb eseteket az intenzíven különítik el, de az osztályvezető már leszólt, hogy nemsokára kifogynak a szabad ágyakból. És úgy tűnik, minden kórházban hiány van lélegeztetőgépekből.

– Hallottad, mi volt a maszkokkal? – kérdi Jerry.

– Mi? – kérdez vissza Greg.

– Valaki hazavitt egy-két dobozzal. Azóta mindenkit figyelnek. Mintha nem lenne elég bajunk…

Greg megcsóválja a fejét. Körülnéz a félig összehúzott függönyök és a mögöttük fekvő páciensek során. Gyors fejszámolást végez. Csak idő kérdése, hogy az orvosok és a nővérek is megbetegedjenek.

Akkor mi lesz? – teszi fel magában a kérdést.

 

***

 

Ava a szobájában pötyög a számítógépén. A középiskola talán bezárt, de online folytatódik a tanítás, így az irodalomóra sem marad el. Tovább kell írnia az esszét arról, hogy milyen „természeti elemnek” lenni. A tanár kreatívnak találta a művét, csak túlságosan rövidnek.

A levegő helyébe képzelte magát, és most egy hajtincsét csavargatja, míg újraolvassa, amit korábban írt. Azután folytatja:

„Levegőként oda mehetek, ahová akarok, és ez máris több, mint amit az emberek manapság elmondhatnak magukról. Bejárhatom a plázákat, amik zárva vannak előttük. Besurranhatok a moziba, ahol már nem vetítenek filmeket.

Azt is mondhatnánk, hogy levegőként szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb ember…”

Kézbe veszi a telefonját. Egy barátja videót küldött neki, amiben egy tudós arról beszél, hogy azok is terjeszthetik a vírust, akiknek nincsenek tünetei. Már attól meg lehet fertőződni, ha valaki ugyanazt a levegőt lélegzi be, amit másvalaki, aki talán nem is tűnik betegnek.

„Lőttek az összes bulinak”, írja a barátja.

Ava nem válaszol. Visszatér az esszéhez, és begépeli az utolsó bekezdést.

„Azt is mondhatnánk, hogy levegőként szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb ember, de ez nem igaz. Engem is megmérgez a vírus, ami megöli őket. Magammal viszem mindenhová, ahová csak megyek. Az emberek már félnek tőlem. Félnek belélegezni.

Tényleg szerencsésebb vagyok náluk?”

Itt megáll. A telefon újra jelez. Elmosolyodik. A fiúja, Troy az. Az almadaráló mögött várja.

„Talizunk?” – kérdezi.

 

***

 

Kis Moses a kis patak mellett játszik. Felkapdossa és a vízbe dobálja a kavicsokat.

– Most pedig bedoblak – jelenti be magának.

– Ne, ne! – változtatja el a hangját. – Csak a vízbe ne!

– Muszáj fürdened. Mindenkinek muszáj.

Behajítja a kavicsot.

– Ne! – tiltakozik. – Most csupa víz lettem!

Beletörli a kezét a nadrágjába. Felnéz és meglátja Avát, aki szapora léptekkel az almadaráló felé tart. Odaszalad hozzá.

– Szia, Ava!

– Mit keresel itt egyedül, Kis Moses?

– Csak kacsázok.

– Otthon kellene lenned.

– És te hová mész?

– Az almadarálóhoz.

– Éhes vagy?

– Nem.

– Veszel egy fánkot?

– Nem veszek semmit.

A lány kihalássza zsebéből az ajakfényt.

– Azta! Miért fényesíted ki a szádat?

– Menj szépen haza, Kis Moses. Veszélyes most idekint lenni.

– Miért?

– Te is elkaphatod a betegséget.

– Én sosem vagyok beteg.

– Mit mondjak, jó neked.

– Olyan szép vagy, ahogy így csillog a szád!

Ava elteszi az ajakfényt a zsebébe.

– Kösz. Most már sipirc haza, oké?

Továbbindul, magára hagyja a kisfiút. Az almadaráló hátsó parkolója felé tart. Már látja is Troyt, aki egy fának támaszkodva nézi a mobilját. Elvigyorodik, amikor kiszúrja őt.

– Szia! – köszön.

– Szia neked is – felel Ava.

A fiú széttárja a karját.

– Gyere ide.

Ava egy pillanatig elgondolkodik azon, amit hallott. A köztük lévő levegőről és a fertőzöttekről. Akik talán nem is tűnnek betegnek.

A fiú karjaiba fészkeli magát. Csókolózni kezdenek. Elcsattan egy csók. Kettő. Három.

– Lebuktál! – hallja Kis Mosest. – Látom, hogy csókolóztok, Ava!

A lány elpirul.

– Ez meg ki az ördög? – ráncolja a homlokát Troy.

– Gyere! – Megragadja a fiú karját, hogy magával húzza a fák közé. Kivörösödött arccal fordul vissza.

– Mondtam, hogy menj haza, Kis Moses! SIPIRC!

 

***

 

Winston pásztor térdepel. Iránymutatást kér az Úrtól. Kezében tartja a rendeletet, miszerint az elkövetkező hetekben valamennyi templomnak és imaháznak zárva kell tartani. Lehet, hogy azután is. Látta a híradóban, hogy még a Vatikán is kong az ürességtől, a pápa zavartalanul sétálgat Róma utcáin.

– Mondd meg, mit tegyek, Uram! – suttogja.

A büntetés akár 5000 dollár is lehet. Ennyit nem engedhet meg magának. Nem beszélve arról, milyen veszélynek tenné ki a gyülekezetet. De ott az elhívásom, száll vitába önmagával. Ez a vírus nagyobb lenne Istennél is? A hívők az idők folyamán halálosabb veszélyekkel is dacoltak, hogy összejöjjenek és imádkozzanak.

Eszébe jut, mit ír erről Máté: „Beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg.” Talán nem bűn hátat fordítani a szenvedőknek? Ha egy gyülekezeti tag hordozza a vírust, talán nem az ő feladata, hogy gondozza? Isten talán nem oltalmazza meg az igazakat?

Összefűzi ujjait a tarkóján. Behunyja a szemét. S akkor meghallja a templom harangját. Hat óra. Eszébe jut, hogy elsőszülött fia, Todd pontban hatkor jött a világra. Koraszülöttként. Súlyos gondok voltak a tüdejével, az orvosok nem sokat adtak volna az életéért, de abban a hat napban, míg a kisfiát a lélegeztetőgép tartotta életben, Lillyvel szüntelenül fohászkodtak, és az egész gyülekezet értük imádkozott.

És a hetedik napon már Todd önállóan lélegzett.

Winston felemelkedik. Fogja és összehajtogatja a rendeletet. Elteszi az imakönyvébe.

Lilly lép a templomba. Leveri csizmájáról a havat.

– Hát itt vagy! – látja meg férjét.

Winston elmosolyodik.

– Mi az? – ráncolja a homlokát Lilly.

– Vasárnap megtartjuk az istentiszteletet – jelenti be Winston.

 

***

 

Sam kinyitja a szemét. Megérinti a homlokát. Forró. Érzi, ahogy a borzongás végigszalad a hátán.

Átfordul az ágyban. Lüktet feje. Merevnek érzi a végtagjait és a vállát.

– Úristen… – mormolja. Üres az ágy mellette. Cindy már lent készítheti a reggelit.

Talán csak megfázás. Lényegében még tél van, március közepe. Ilyenkor szoktál megfázni, nem?

Szipog és belesajdul az arccsontja. Iszonyú forróság önti el.

– Hé, Sam, fent vagy már? – hallja meg Cindyt.

– Ne gyere ide! – kiált fel.

Cindy megtorpan az ajtóban.

– Mi az?

– Beteg vagyok.

– Mi a baj?

– Ne borulj ki, de szerintem a vírus.

Cindy a mellkasához kap.

– Csak tartsd magad távol tőlem.

– Egy ágyban alszunk… – rebegi Cindy.

– Nem biztos, hogy megfertőztelek. Nem kapja el mindenki.

Sam kifújja a levegőt, és fájdalmasan felnyög.

– Mi az? – kérdezi rémülten Cindy. – Mi az?

– Meggyulladok. Hol a lázmérő?

Cindy rémülten rázza a fejét.

– Nem tudom, nem emlékszem… Talán a fürdőben? Megkeresem.

Felhúzza a pólóját az orrára, úgy siet ki a fürdőbe.

– Hívom Greg Myerst – szól vissza a válla felett.

– NE! – kiált utána Sam.

– Miért ne?

– Senki sem tudhatja meg, Cindy! Gyere ide. Nézz rám. Nézz rám!

Cindy megjelenik a fürdő ajtajában, kezében a lázmérővel.

– Sokak szerint eleve mi tehetünk mindenről – nyög fel Sam. – Ha kiderül, hogy beteg vagyok, a lábunkat se tehetjük ki a házból.

– Ne mondd ezt. Szerintem…

– Azt mondtam, NEM! Hallod? Sejtelmed sincs róla, milyenek az emberek. Mennyire gyűlölnek így is!

Cindy sírva fakad.

– És ha tényleg komoly? – szipogja. – Ha be kell menned a kórházba?

– Nem megyek be.

Sam érzi, ahogy a veríték a homlokán gyöngyözik. Egész testében reszket.

– Dobd ide a lázmérőt.

Odalent a földszinten Kis Moses egy kockás lapra rajzolgat, amikor meghallja a kiabálást. Lassan és puhán lépdel a lépcsőkön. Bekémlel a hálóba, és látja, ahogy Cindy odadobja a lázmérőt Samnek.

– Senki sem tudhatja, hogy beteg vagyok, érted? – mondja éppen Sam. – Ne mondd el senkinek!

Cindy alig észrevehetően bólint. Kis Moses látja, ahogy Sam a nyelve alá dugja a lázmérőt.

– Senkinek – mormolja Sam.

Kis Moses éppoly nesztelenül hátrál vissza a lépcsőn, ahogy fellopakodott.

 

VÉGE A MÁSODIK FEJEZETNEK