Mitch Albom 7. rész

2020-07-06

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

 

Hetedik fejezet

 

Hetedik fejezet

Tizenegyedik hét

 

Sam a kórházi ágyon fekszik, és ellenáll a kísértésnek, hogy kitapogassa bekötözött vállát. Orvos lép a szobába, sárga védőruhájában, maszkjában és hatalmas arcpajzsában hegesztőre emlékeztet.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – érdeklődik.

– Mikor mehetek már haza? – zsémbel Sam.

– Hát, elég csúnyán elintézték – feleli az orvos. – A sebből eltávolítottunk minden idegen anyagot, de akkor is meg kell győződnünk róla, hogy nem fertőződik el.

Sam felhorkan. Fennakad a szón.

– Ez a legnagyobb félelmünk, nem igaz? Hogy megfertőződünk.

– Ha maga mondja – von vállat a doktor.

Sam visszagondol a szombat estére, amikor kilépett a házból Kis Mosesszel, hogy leverje az előkertbe az „Eladó” táblát. Pedig milyen szép nap volt! Mind a négy család összejött Greg és Aimee huszadik házassági évfordulójára, hogy a társadalmi távolságtartás szabályait betartva ünnepeljen. Az alkalom talán nem ért fel a korábbiakhoz, a hatalmas traktához, a kedélyes kézrázásokhoz és társalgásokhoz, de akkor is jólesett. Legalább kicsit felszabadultak.

Aztán… a támadás. Kik lehettek azok a vadbarmok? Huszonéves fickók. Ápolatlanok. Vadászsapkában. Az arcukon a gyűlölet és a félelem keverékével.

Az egyikük kutyazabálónak csúfolta, azután… Minden olyan gyorsan történt.

Dulakodtak. Kis Moses elszaladt. Az egyik fickó fegyvert rántott a kabátja alól, ő pedig éles fájdalmat érzett a vállában. Odakapott, mire egy másik férfi ledöntötte a lábáról, fölé tornyosult, és háromszor rátaposott, szitkozódva belerúgott a mellkasába és a gyomrába, mielőtt a többiek után eredt, akik Kis Mosest üldözték. Sam eleinte levegőt se kapott. A vér kibuggyant az ujjai közül, ahogy próbálta elszorítani a sebet. Amikor felnézett a gyepről, elhalványult felette az ég, és örvényleni kezdtek a felhők. Forgott vele a világ, azután…

– Maradjon veszteg, Sam! Ne mocorogjon.

Az a hang! Zord és viharvert. Az öreg Ricketts termett mellette. Eltépett szövet ropogását hallotta. Érezte, ahogy bekötözte a vállát, mielőtt a karjával alányúlt, és óvatosan megemelte.

– Tartson ki, Sam, minden rendben lesz… – Hátrabicsaklott a feje, a világ a feje tetejére állt, azután minden elsötétült.

– A kartonja szerint kigyógyult a Covid–19-ből – rángatja vissza az orvos a jelenbe.

– Ja – bólint.

– Több mint két hete.

– És?

– Hát, ha már úgyis itt van, adhatna egy kis vérplazmát.

Sam felhúzza a szemöldökét.

– Most csak hülyül, igaz?

A doktor értetlenül pislog, míg Sam belegondol, hogy az elmúlt két hónapban hányszor hívták „ferdeszeműnek”, „sárgának” vagy még rosszabbnak. Leköpték. Rálőttek. Rálőttek! A düh feltolul a torkában. Csak egy nyavalyás vírus kellett, hogy a társadalom megbecsült tagjából megtűrt kívülálló, „fertőző kínai” legyen. Miért segítene egy olyan országnak, amelyik az első ijedtségre hátat fordított neki és a feleségének, csak mert a szülei és a nagyszülei máshonnan származnak? Amerika nem más, csak tömény önzés és ostobaság, nyakon öntve a képmutatás színes cukormázával. Miért adná érte a vérét?

– Legalább átgondolná? – próbálkozik az orvos.

– Kifelé! – mordul rá Sam.

 

***

 

Rosebaby kerékpáron ül, hideg szél tapasztja arcához a könnyeket. Az erdő sűrűjében teker.

– Moses! – kiáltozik. – Itt vagyok, Moses!

Négy napja ezt csinálja: végigbiciklizik a főúton a következő városig, majd cikcakkban végig a mellékutcákon és keresztül az erdőn, hogy talpalatnyi helyet se hagyjon ki. Déltől napnyugtáig, amíg már csupa vérhólyag a lába a pedálozástól.

– Moses! Gyere elő, Moses!

Szombat este óta nincs meg a kisfia. A férfiak, akik rálőttek Mr. Samre, magukkal vitték – a rendőrök legalábbis így gondolják. Többször beszéltek Rosebabyvel azóta, kifaggatták minden apró részletről. Tudják, mit visel, és náluk van a fényképe.

Ahogy múlik az idő, Rosebaby egyre inkább pánik esik. Nem bízik a rendőrökben. Haitin olyanok, mintha nem is lennének. Akinek nincs pénze vagy befolyása, semmit sem várhat tőlük. Egyszer látta, ahogy ölbe tett kézzel végignézték, amint a feldühödött csőcselék meglincselt valakit, csak mert egy férfi azt állította, hogy kikezdett a feleségével. Meg se próbáltak közbelépni. Fikarcnyit se érdekelte őket az áldozat bűnössége vagy ártatlansága.

Nem, a rendőrökben nem lehet megbízni. Neki kell felkutatnia a fiát.

– Moses! – kiáltozik tovább. – Kérlek, Moses, gyere elő!

 

***

 

Greg beáll a kórház mélygarázsába. Tíz perccel később védőruhában lép ki a lépcsőházból a folyosóra, ahol hirtelen megtorpan. Négy rendőr állja el az utat, míg két öltönyös Carllal, a virológussal beszél. Carl felnéz, összeakad a tekintetük. Greg abban a pillanatban tudja, hogy róla van szó.

– Dr. Myers! – indul felé kimért léptekkel az egyik öltönyös.

– Igen?

– Válthatnánk pár szót?

Greg hallja, ahogy a rendőrök is megindulnak mögöttük. Mind egyszerre lépnek, mint a felvonuláson, így hagyják el a recepciós pultot, és lépnek be az irodába. Greg kinyitja a felvételi iroda ajtaját, nyomában a két öltönyössel, a rendőrökkel, s végül Carllal. Az egyik rendőr beteszi az ajtót.

– Megkérdezhetem, kik maguk? – ráncolja a homlokát Greg.

– Én a járványügytől jöttem – feleli az első férfi. – A nevem Rishi Barua. – Biccent társa felé. – Theo a Nemzetbiztonsági Ügynökségtől van. – Rishi egymásba fonja az ujjait. – Lenne néhány kérdésünk, dr. Myers, méghozzá erről a szérumról.

– Milyen szérumról? – kérdezi Greg.

– Elmondtam nekik, Greg – szúrja közbe halkan Carl.

– Mit?

– Ez… túlnőtt rajtunk, Greg. Nem tarthatjuk meg magunknak.

– Tudom, csak… – Greg nyel egyet. – Tényleg nem tudtam, hogy elkészültél vele.

– Az embereink a laborban végeztek egy előzetes elemzést – veszi vissza a szót Rishi. – Azt mondják, eddig még csak hasonlót se láttak.

– Milyen értelemben? – ráncolja a homlokát Greg.

– Ezek a limfociták, a B sejtek… mint valami szuperanyag, ami bármit képes felismerni.

– Hogy értve?

Rishi hosszú szünet után válaszol.

– Úgy értve, hogy nem egészen egy perc alatt kinyírta a Covid–19-et.

Greg Carlra sandít. Az arcáról próbálja leolvasni, megosztotta-e velük a tényt, hogy Kis Moses vérét használta fel az anyósa meggyógyításához. Ha igen, búcsút inthet az orvosi pályának.

– Dr. Myers – sóhajt fel Theo, a nemzetbiztonság embere. – Hagyjuk ezt a szarozást.

Greg felfigyel mélyen zengő hangjára és New England-i akcentusára.

– Mit akarnak? – szorul el a torka.

– Tudni akarjuk, hol szerezte a vért. Még több kell belőle. Azonnal.

Greg lesüti a szemét.

– Hát, az nem fog menni.

 

Tizenkettedik hét

 

– Haza akarok menni! – toporzékol Kis Moses.

Anthony beleharap az elszenesedett pizzakéregbe, lassan megrágja, és ezredszer is próbálja kitalálni, hogyan szabaduljanak ki ebből a csávából.

Kilencedik napja vannak bezárva ide, ő, JP, Riley, meg ez a bosszantó kis görcs, akinek be nem áll a szája. Semmi nem úgy ment, ahogy eltervezték. Fel akarták piszkálni Sam Leet, hogy habzó szájú, vérengző kínainak tűnjön. Filmre akarták venni, ahogy tombol, mielőtt kicsinálják, és a vágott anyagot feltolják a közösségi médiára, figyelmeztetésül minden jó szándékú amerikainak: óvakodjatok a betegséget terjesztő idegenektől!

Erre ez a Moses kölyök rohanni kezdett, JP meg utána, amitől Riley – a fegyvermániás Riley – teljesen begőzölt, előrántotta a pisztolyt, és vállon lőtte Leet, azután eldobta a fegyvert, és hanyatt-homlok menekült. Neki kellett megrugdalnia Leet, hogy biztosan ne üldözze őket, mielőtt felkapta a fegyvert, és visszavonult az erdőbe. Összesen 12 másodpercnyi anyagot vettek fel, mielőtt elszabadult a pokol. Cseszhették az egészet.

Most meg itt vannak összezárva egy nyolcéves dumagéppel, akit nem engedhetnek el, mert mindent elmondana a zsaruknak.

– Nem érdekel, mit akarsz – veszi elő Riley a fenyegetőnek szánt hangját. – Ha nem fogod be, többet az életben nem látod a mamádat.

– Nem félek tőletek! Én vagyok Flash!

JP a szemét forgatja.

– Nem akadnál már le erről?

Anthony vet egy pillantást az órájára. Délután hat. Bekapcsolja a kis tévét, hogy megnézzék a helyi híradót. A két másik vele együtt vár.

A nap legfőbb híre, hogy egy fodrász nem hajlandó becsukni a boltját, és mások is követik a példáját, megszegve ezzel a kormányzó előírását, hogy zárkózzanak be a vírus ellen.

Csak azután következnek az új fejlemények az ő ügyükben.

– A rendőrség tovább nyomoz az ügyben, amelyben a város egyik lakója megsebesült, a vele egy háztartásban élő nyolcéves fiút pedig…

Kis Moses meglátja Sam Lee arcképét a bemondó válla felett.

– Mr. Sam! – kiált fel.

– Pofa BE! – förmed rá Riley.

– Nem szabad ilyet mondani! Csúnya dolog!

– Akkor… KUSSOLJ!

Riley felemelt ököllel indul Kis Moses felé, de Anthony félreüti a karját.

– Hé! Basszus! Mi a fasz van, Anthony?

– Szerinted az a megoldás minden bajunkra, ha laposra versz egy nyolcéves kölyköt?

– Nem én mondtam, hogy „bassza meg”, amikor megláttam ezt a kölyköt. Én azt mondtam, hogy „küldetés törölve”.

– De nem én játszottam John Rambót! – bődül el Anthony. – Mielőtt rálőttél a sárgára, legfeljebb könnyű testi sértést varrhattak volna a nyakunkba. Mostanra ebből emberölési kísérlet, lőfegyverrel történő visszaélés, illegális fegyverbirtoklás lett, amit csak akarsz! Cseszd meg, Riley, engem nem sittelhetnek le 20 évre a hülyeséged miatt!

Abbahagyják az üvöltözést, hogy hallják a bemondó hangját.

– A mai nap folyamán beszéltünk Sam Leevel, akit kiengedtek a kórházból…

A képernyőn megjelenik a bekötözött vállú és felkötött karú Sam.

– Azt üzenem azoknak, akik megtámadtak és elrabolták Kis Mosest, hogy hozzák őt vissza. Kérem! Bármilyen gyűlölet van is bennük irántam, ő csak egy ártatlan gyermek. Semmi köze az egészhez. Semmivel nem szolgált rá erre.

A kamera továbblendül a lépcsőn álló Rosebabyre, aki a könnyeit törölgeti.

– Mama! – kurjantja Kis Moses.

– Kapcsold már ki! – csattan fel Riley.

– A mamát akarom!

– POFA BE! – ordít JP.

Pofon vágja Kis Mosest, aki feljajdul. Megragadja a fiút, és bevágja a szekrénybe, azután rácsapja az ajtót.

– Rohadtul elegem van belőle! – fakad ki.

– A kurva életbe – csóválja a fejét Riley –, már azt hittem, kinyírod.

– Kussoljatok már! – förmed rájuk Anthony.

A rendőrfőnök beszél a tévében, majd egy orvos. Mindketten arra biztatják a nézőket, hogy jelentsék, ha bárhol látnák Kis Mosest. A képernyőn megjelenik a forró vonal száma.

– Senki sem bánthatja a kölyköt – jelenti ki Anthony fojtott hangon. – Sosem törnék magukat így egy eltűnt feka miatt. Azt már nem. Kell lennie valami másnak.

Kikapcsolja a tévét.

– Talán ez segít kimászni a szarból.

Riley összenéz JP-vel.

– Miről beszélsz? – kérdeznek rá.

Anthony elvigyorodik.

– Pénzről – feleli. – Sok pénzről.

 

***

 

Ava letolja a nagyanyja kerekesszékét a felhajtón, ki az utcára. Fenségesen tiszta a késő tavaszi levegő, és mostanra minden fa virágba borult.

– Egy ilyen szép napon az ember hajlamos elfelejteni, milyen ócska hely a világ – sóhajt fel Ginger.

Ava elmosolyodik.

– Annyira örülök, hogy itthon vagy, nagyi!

– Hát, köszönöm – bólint Ginger. – Egy fokkal nekem is jobb, mint a kórházban haldokolni. Az a bűz…

Felemeli a karját, hogy megpaskolja Ava kézfejét.

– Tudod, szívem, a mamád mesélt nekem arról a fiúról, akivel csókolóztál.

Ava elvörösödik.

– Szólnod kellett volna abban a pillanatban, amikor megtudtad, hogy beteg…

– Tudom, nagyi.

– Mégis…

Ginger felnéz, hogy Ava is lássa a kirúzsozott ajkán szétterülő mosolyt.

– Egy kis csőrözés még nem a világvége. Nekem is bőven volt benne részem a te korodban.

– Pfuj, nagyi, ezt inkább próbálom nem elképzelni!

– Mi az, hogy pfuj? Szerinted akkor is ilyen ronda ráncos voltam? Azt hiszed, olyanokkal csókolóztam, mint az a hájfejű az almadarálóban? Hát tudd meg, hogy nem. Csupa izmos és jóképű fiú legyeskedett körülöttem, mint ez a… Hogy is hívják?

– Troy.

– Troy. Á, milyen markáns név! Mint egy görög istené.

– Már szóba sem áll velem.

– Miért?

– Ki tudja? Egyszerűen csak nem hív.

– Akkor a pokolba vele. Nem méltó hozzád.

– És a görög istennel mit lett, nagyi?

– Meggondoltam magam.

– Miért?

– Mert aki rosszul bánik veled, az az én szememben rosszabb a halottnál.

– Nagyi!

– Ez van. – Ginger csettint az ajkával. – Én ilyen vagyok.

Amikor újra megpaskolja a kézfejét, Ava megmarkolja és megszorongatja az ujjait.

– Nagyi?

– Hm?

– Mikor lesz minden olyan, mint régen?

– Hogy érted, kincsem?

– Nem tudom. Nem járunk suliba. A végzős barátnőim nem érettségizhetnek. Nincs szalagavató, nincs diákmeló. Zárva minden pláza. A mozik. Apa meg egész nap robotol abban a gázálarcban, mintha háború lenne, vagy mi. Már senki nem bízik senkiben. Mindenki kerüli a másikat. Nem öleljük meg egymást, nem bulizunk, nem csókolózunk…

Ginger némán bólogat. A nagy diófánál befordulnak a sarkon.

– Tudod, Ava – szólal meg végül –, kiskoromban tényleg háború volt. Minden családban akadt valaki, aki a tengerentúlon harcolt. Idehaza meg jegyre kaptunk mindent. Nem ám elmentünk vásárolni, ha elfogyott valami…

– Mint pölö?

– Hát, mindenféle. A benzin. Az élelem. A hús és a cukor. A gumiabroncs. Vagy akár a ruha.

– De miért?

– Minden a katonáknak kellett. Emlékszem, a testvéreimmel eljártunk üres konzervdobozokat gyűjteni. Bejártuk az összes utcát, minden kis közt. Beszolgáltattunk mindent, amit csak találtunk.

– Minek?

– Ma már tudom, hogy ebből készítették a fegyvereket és a tankokat, de akkoriban csak azért csináltuk, hogy mi is kivegyük a részünket. Minden amerikai ezt tette, ide akarok kilyukadni. Úgy nőttem fel, hogy azt gondoltam, ilyen az élet. Nem tekintettem ezt áldozatnak. Mi van akkor, ha nem tömhetjük magunkat degeszre? Ha mindenből csak egyféle van? Mit számít az? Mindenki így élt, összetartottunk.

Ava elgondolkodik.

– Most is ez lesz?

– Ennek kellene lennie – feleli Ginger –, csak el vagyunk kényelmesedve. Kényeztetve. Vécépapír nélkül már el se bírunk lenni. Vécépapír, te jó ég! A világ sok részén még falevelekkel törlik a seggüket.

– Nagyi!

– Miért, így van…

Néma csendben haladnak tovább. A nap a sóhajnyi felhők mögé bújik, majd újra előbukkan, hogy átmelegítse az arcukat. Ginger az égre emeli a tekintetét. Behunyja a szemét.

– Kis híján felmentem oda – suttogja. – Készen álltam rá. Nem tudom, mivel mentett meg az apád, de megtette.

Ava sírva fakad. Ginger hátrafordul a székében.

– Mi az, kincsem?

– Csak örülök, hogy megvagy – szipogja Ava.

– Á.

Kinyújtja a karját, s ezúttal Ava könyökét paskolja meg.

– Lesz még, aki megcsókol. Nekem elhiheted.

 

***

 

Lilly végez az imádsággal. Ahogy felemelkedik a padból, Rosebabyt látja azt utolsó sorban lapulni, meghajtott fejjel, összekulcsolt ujjakkal. Csütörtök délelőtt van. Rajtuk kívül nincs más az imaházban.

Rosebaby felnéz, és megtörölgeti könnyes arcát.

– Hogy van, kedvesem? – érdeklődik Lilly. – Tudni már valamit Kis Mosesről?

Rosebaby megrázza a fejét.

– Mindennap azért fohászkodom az Úrhoz, hogy adja őt vissza – feleli –, de ma mást kértem.

– Mit kért? – kérdez rá Lilly.

– Valakit, aki megtalálja.

Lilly nem tudja, mit mondhatna.

– Talán meghallgatja az imádságát – feleli jobb híján.

– Hol van a pásztor? – tudakolja Rosebaby.

– Otthon. Pihen.

Rosebaby feláll. Orra és szája elé köti a sálját. Lilly kapkodva felhúzza a nyakában lógó maszkot.

– Nem tehetek róla, folyton megbámulom a maszkos embereket – mosolyog kényszeredetten. – Mintha mindenki bankrabló lenne. Tudom, butaság. Mennyire megváltozott minden!

– Miss Lilly?

– Igen?

– A pásztor nem tett semmi rosszat. Csak lehetőséget adott, hogy együtt imádkozzunk. Isten ezért biztosan nem bünteti meg.

Lilly hátrahőköl.

– Köszönöm, hogy ezt mondod, Rosebaby…

Winston harmadik napja beteg. Egyik délután vörös szemmel tért vissza a menhelyről, és nyomban lefeküdt. Azután belázasodott, és haladéktalanul a pincébe száműzte magát, ahol azóta is a kanapén alszik. A felesége a lépcső tetején hagyja neki az ételt. A gyerekeket elküldte az anyjához, nehogy kapcsolatba kerüljenek bármivel, amit Winston megérintett, vagy lelopakodjanak hozzá a pincébe, ha egyszer nem néz oda. A legidősebb, Todd mindig engedi, hogy a kíváncsiság felülkerekedjen benne az engedelmességen. Az ikrek, Devon és Didi még csak kilencévesek, nem is értik, hogy az apjuk miért nem puszilja meg őket lefekvés előtt.

– Megmondaná a pásztornak, hogy imádkozom érte, Miss Lilly? – kérdezi Rosebaby.

– Hát persze.

– Beszélt dr. Greggel?

– Nem. Épp elég dolga van…

– Beszélnie kell vele, Miss Lilly. Ő segíthet.

– Rendben. Köszönöm.

Rosebaby elfordul, hogy távozzon.

– Annyira sajnálom, Rosebaby! – bukik ki Lillyből. – Mindazt, amin keresztül kell menned. Winstonról beszélek és arról, hogy nem tudhatod, hol a kisfiad. Szegény Samről, hogy csak úgy meglőtték. Erről az egészről. Borzalmas. Rá sem ismerek a világra. Ez a betegség… rettenetes.

Rosebaby félrekapja a tekintetét. Ellágyul a hangja.

– Tudja, Haitin egyszer láttam, ahogy egy férfi kiszaladt az útra, és elütötte egy teherautó. Nagyon sovány ember volt, és nagyon szegény. Elejtett egy szem mangót, az gurult ki az útra, az után szaladt. Arra gondoltam: „Nem látta, hogy jön az a teherautó? Vagy csak annyira éhes volt, hogy még ez sem érdekelte?” Mindenütt történnek rossz dolgok, Miss Lilly. Kis hétköznapi tragédiák. Az én Mosesem pedig életben van. Tudom. A lelkemben érzem.

Az ajtóhoz lép, és kitárja.

– Csak azt várom, kit küld az Úr a segítségünkre.

 

***

 

Az öreg Ricketts egy kartondobozra való szeletelt kenyérrel indul az almadaráló bejárata felé. Még nincs dél, de már sorban állnak a vásárlók. Tartják a kétméteres távolságot és maszkot, sőt néhányan védőszemüveget viselnek.

– Ma is lesz marhasült, Mr. Ricketts? – tudakolja egyikük.

– Ja, ja, már fent van a grillen…

Megtorpan. Az ajtónál három nagykabátos és öltönyös férfi várakozik. Tüstént látja rajtuk, hogy nem szendvicsért ugrottak be.

– Miben segíthetek? – lép hozzájuk közelebb.

Az öltönyösök előbb a vásárlókra néznek, azután egymásra, mintha nem szívesen felelnének ekkora nyilvánosság előtt.

– Menjünk hátra – ért Ricketts a hallgatásukból. – Tudják, nem először látok szövetségi ügynököt…

A férfiak néhány perc múlva már Buckról és Danielről, a fegyverekről és a tüntetésen kitört balhéról faggatják. Ahogy a kérdéseiket hallgatja, Rickettsben tudatosul, hogy csak egyvalami érdekli őket: Kis Moses.

– Nézzék, én ismerem a kölyköt, és tényleg jó gyerek. Soha nincs egy rossz szava. Vagy egy rossz napja, ha már itt tartunk. – Közelebb hajol hozzájuk. – Szóval mondják el szépen, miért a szövetségi ügynökökkel kerestetnek egy haiti kisfiút. Tudom, hogy megy ez, az eltűnt személyek a városi vagy legfeljebb az állami zsarukra tartoznak. Hacsak nem azért keresik őket, hogy kitoloncolják.

 A két ügynök összenéz, mielőtt az egyikük válaszolna.

– Szó sincs kitoloncolásról. Épp ellenkezőleg, úgy gondoljuk, hogy a gyermek nagy segítségünkre lehet ebben a járványban.

Ricketts meglepődik.

– Kicsoda, Kis Moses?

A másik férfi átveszi a szót.

– Beszélnünk kell erről az unokájával.

– Ahogy mondtam, a legelső dolgom lesz telefonálni, amint visszajön, de jelenleg nem tudom, hol tartózkodik. Tizennyolc éves. Tudják, milyenek ebben a korban. Nem szokták aláírni a jelenléti ívet…

Néhány perccel azután, hogy a férfiak távoznak, Charlene jelenik meg a konyhaajtóban.

– Mit akartak?

Ricketts feláll, és megtapogatja a derekát, azután előregörnyed és összerezzen.

– Valami baj van? – riad meg Charlene.

Ricketts felmordul.

– Nem, nincs semmi. – Azzal nekiindul a lépcsőnek, és lassan kapaszkodni kezd felfelé. Amikor eléri az emeleti hálót, nem kopogtat. A bakancsával rúgja be az ajtót, hogy az nekivágódjon a falnak.

Buck riadtan pattan fel az ágyból.

– Most beszélgetni fogunk – közli vele Ricketts –, te pedig szépen elmondasz mindent, de az utolsó részletig.

 

***

 

– Mit mondtam nektek! – ujjong Anthony. – Nem megmondtam?

Anthony, JP és Riley a padlón ülve sörözik, és nézi a tévét. A tudósító most egy felhőkarcoló előtt áll.

– Értesüléseink szerint a nemrég történt lövöldözésben érintett és elrabolt fiút immár nem csupán a helyi rendőri erők, de a szövetségi hatóságok is nagy erőkkel keresik. Elképzelhető, hogy a gyermek olyan információval rendelkezik a koronavírus kapcsán, ami lehetővé teszi, hogy eredményesen vegyük fel ellene a harcot.

– Ez meg mi a francot jelent? – értetlenkedik Riley.

– Azt jelenti, hogy sokat ér – vágja rá Anthony. – Ha a kölyök tényleg segíthet gyógyítani a kínai vírust, szerinted mennyit adnak érte?

– Ja, ja – ül fel JP. – Szervezzünk egy aukciót, hogy licitáljanak rá. Eladjuk annak, aki a legtöbbet ígéri.

– Aha, szervezzünk aukciót! – gúnyolódik Riley. – Innen a susnyásból.

– Fogd be, Riley! – csattan fel JP. – És mikor cseréled már le azt a pólót? Bűzlesz, mint egy vadászgörény.

– Kapd be – mordul fel Riley.

– Fogjátok be mindketten! – Anthony az asztalhoz lép. – A kölyöknek felment az árfolyama. Szerintem kérjünk érte váltságdíjat. – Elfordul. – Szedd ki a szekrényből, JP!

– Menjen Riley. Rühellem azt a kis patkányt. Be nem áll a szája.

Riley feláll.

– Majd én hozom.

Kinyitja a szekrényajtót. Kis Moses a földön ül. Három akasztóból hajtogatott magának játékot.

– Kifelé! – mordul rá Riley.

– Éhes vagyok – suttogja Kis Moses.

Riley megmarkolja a gyerek karját, és kirángatja.

– Elég szarul néz ki. Adhatnánk neki valami kaját.

– Reggel kapott egy szelet pizzát – emlékezteti JP.

– Hé, kölyök, tudsz írni? – kérdezi Anthony.

Kis Moses körülnéz. A szobában óriási a rendetlenség. Pizzásdobozok mindenfelé. Sörösüvegek. Meg egy fegyver, mint a filmekben, a falnak támasztva.

– Igen, tudok írni.

– Akkor gyere ide.

Moses húsz perc alatt körmöli le, amit Anthony mond. Nem ismeri minden szó jelentését, de a magas férfi elégedettnek tűnik.

– Nesze, igyál egyet! – A kezébe nyom egy narancslevet.

– Köszönöm.

JP a fejét csóválja.

– A kölyök megköszöni. Elrabolod, mire ő megköszöni. Hihetetlen.

– Nem a kölyök tehet róla – veszi a védelmébe Riley. –  Csak rosszkor volt rossz helyen.

– Ja, és elfutott.

– Ja, te meg üldözni kezdted.

– Ja, te meg ledurrantottad a sárgát.

– Fogjátok már be! – Anthony az öklével csap az asztalra. – Amint posztoljuk az üzenetet és felnyaljuk a pénzt, olyan távol kerülök tőletek, amennyire emberileg lehetséges.

Kis Moses kezébe adja a levelet. Feltartja a telefonját, hogy lefényképezze.

Kis Moses előzékenyen mosolyog.

– Nem hiszem el a srácot – motyogja Anthony.

Elkattintja a képet. Megvizsgálja. Az üzenet jól olvasható. A többiekhez fordul.

– Cuccoljatok össze! – adja ki az utasítást. – Reggel elhúzunk innen.

 

***

 

Aznap éjjel hatalmas vihar csap le Michigan déli részére. Rosebabyt a mennydörgés veri fel álmából. Zivatar szakad rá a házra, a széltől űzött vízcseppek az ablakon is úgy dobolnak, mint egy kongán.

Aludni próbál, de tovább hallja a dörömbölést – mintha nem is az eső kopogna, hanem egy türelmetlen látogató. Kinyitja a szemét és vár. Újra hallja. Egy perccel később megint.

Lassan felül. Kis Mosesszel a földszinten alszanak, a mosókonyhához legközelebbi vendégszobában. Az ablak a hátsó udvarra néz. Éles villámfény rajzolja meg a szoba minden részletét, mielőtt Rosebaby számolni kezdi a mennydörgésig hátralévő másodperceket. Egy. Kettő. Három…

Bamm!

A vihar magja fél mérföldnyire se lehet.

Az ablak felé nyújtja kezét. Újra koromsötét minden. Holdtalan az éjszaka. Meghallja az éles kopogást az üvegen. Egyre szaporábban ver a szíve. Amint előrehajol, a villám megint lecsap, mire rémülten hátrahőköl.

Valaki áll a túlsó oldalon.

Odakintről lassan felhúzza az ablakot. Nyitva van? Miért van nyitva? Rosebabyt elhagyja minden ereje. Kétségbeesetten tapogatózik az éjjeli lámpa után, majd amikor a férfi bedugja a fejét az ablakon, összeszedi minden bátorságát, görcsösen megmarkolja a lámpát, és felé lendíti.

A férfi elkapja a kezét, mielőtt még eltalálhatná, és ugyanezzel a mozdulattal véletlenül felkapcsolja a lámpát.

– Te! – kiált fel Rosebaby, amint a fény az arcra vetül.

A sapkát és fülbevalót viselő haiti férfi visszateszi a lámpát az asztalra, mielőtt felvillantja foghíjas mosolyát.

– Li lè pou m’jwen pitit gason mwen an – mondja.

Ideje megkeresni a fiamat.

 

VÉGE A HETEDIK FEJEZETNEK, JÖVŐ HÉTEN ÉRKEZIK AZ UTOLSÓ? BEFEJEZŐ RÉSZ!