Mitch Albom 8. rész

2020-07-20

 

 

Mitch Albom

Emberi érintés

Valós időről – valós időben

 

Az Emberi érintés a reményről szól, és valós időben, a mi időnkben, a koronavírus világjárvány közepette játszódik. Mitch Albom minden héten újabb résszel jelentkezik. Az új fejezetek eredeti nyelven a www.humantouchstory.com weboldalon érhetők el.

 

Az Emberi érintés egy michigani kisvárosban játszódik, és négy család életét követi nyomon, akik egyazon kereszteződés négy sarkán élnek. Amikor az új vírus elterjed Amerikában, a változások nem kerülik el az egykor meghitt környéket sem, ahol lassan elmaradoznak a hagyományos szombati összejövetelek. Némelyek közelebb kerülnek egymáshoz, mások bizalmatlanná válnak és eltávolodnak a többiektől. Egy orvosnak nehéz döntéseket kell hoznia. Egy lelkész hitét próbára teszik a válsághelyzet idején hozott rendszabályok. Egy kínai–amerikai pár a társadalom perifériájára szorul. Egy kisfiú pedig, megmagyarázhatatlan és csodálatos hatalma birtokában, reményt és kiutat kínál – amíg váratlanul nyoma nem vész.

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

Tizenharmadik hét

 

Aimee befordul autójával az Őszi Lankák idősotthon elé. Anyja, Ginger kimutat az ablakon.

– Parkolj oda az ajtóhoz.

Néhány perccel később már ott várakoznak a bejárat előtt, a ködös délutáni napfényben. Ginger a botjára támaszkodik.

Olyan furcsa visszatérni ide – gondolja. Utoljára három hónapja járt itt, amikor Aimee váratlanul megjelent, összecsomagolta a holmiját, és közölte vele, hogy magával viszi. Sebbel-lobbal távoztak. Mielőtt még beteg lett. Mielőtt kis híján belehalt a fertőzésbe. Ám csodálatos módon megmenekült.

– Ó, nézd, ott van Felicia! – élénkül fel.

Maszkot és kesztyűt viselő nővér lép ki az üvegajtón.

– Helló, Felicia! – integet neki Ginger.

– Ginger! – Felicia tisztes távolságra tőlük megáll. – Örülök, hogy újra látom.

– Milyen fáradtnak tűnik – jegyzi meg Ginger.

Anya – mormolja Aimee.

– Semmi gond. – Felicia kiprésel magából egy mosolyt. – Igaza van. Folyamatosan túlórázunk. Nem könnyű manapság embert találni. Sokan kiléptek.

Ginger ujjai megfeszülnek a bot végén. Telefonon előre be kellett jelentkezniük, hogy itt ácsoroghassanak a ház előtt. Az otthonba a lábát se teheti be. Arra a helyre, ami két éve az ő otthona is.

– Hogy van Sylvia? – kérdez rá.

– Sylvia… kórházban van – felel Felicia. – Lassan már egy hete. Reméljük, nemsokára túljut a nehezén.

– Ezt sajnálattal halljuk – bólint Aimee.

– És Ruth? – érdeklődik Ginger.

Felicia összeszorítja a száját.

– Ő elment, Ginger. Május elején veszítettük el.

– Hát a lányok, akikkel bridzsezni szoktunk? Dorothy? Betty? Maria?

– Maria jól van. Épp ma reggel találkoztunk.

Ginger várja a folytatást. Felicia lassan a maszkjához emeli a kezét.

– Sajnálom. Olyan sokan megbetegedtek…

– Várjon, azt akarja mondani…

– Most már menjünk, anya. – Aimee féltőn a vállára teszi a kezét.

– Menjünk?

– Igen, anya. Menjünk haza.

Ginger megkövül. Úgy mered a lányára, mintha egy szót sem értene abból, amit mond.

– Majd máskor visszajövünk – teszi hozzá csendesen Aimee. – Megígérem. De most már menjünk, jó?

– Jó… – hebegi Ginger.

– Tényleg őszintén sajnálom – sóhajt Felicia. – Azért örülök, hogy önnel minden rendben, Ginger. Kérem, vigyázzon magára.

Ginger látja, hogy Felicia sír.

– Akkor, viszlát… – mormolja kábán. Erőtlenül támaszkodik a botjára, ahogy lánya az autóhoz kíséri.

Hazafelé is végig hallgat. Csak akkor szólal meg, amikor már a ház előtt állnak.

– Aimee?

– Igen, anya?

– Tudni akarom, mit tett velem Greg.

– Hogy érted?

– Tudni akarom, hogy lehetek életben, amikor a barátnőim mind meghaltak.

 

***

 

Rosebaby besurran a templom hátsó ajtaján. Tudja, hogy ilyenkor senki sem lesz odabent. Winston pásztor még mindig a vírussal küzd, Lilly gondozza.

Műanyag zacskóban két szendvicset hoz. Bekopog a kórus öltözőjének ajtaján. Vár öt másodpercet, mielőtt benyit. A kanapén találja a sapkás és fülbevalós haiti férfit, itt töltötte az éjszakát.

Koman ou ye? – kérdezi tőle. Hogy vagy?

– Nagyon jól, Rosebaby, köszönöm szépen.

– Beszélsz angolul?

– Hát persze – mosolyodik el a férfi. – Elvégre Amerikában volnánk.

Rosebaby felé nyújtja a zacskót.

– Tessék. Ou dwe manje. – Enned kell.

– Mi ez?

– Tonhalas szendvics – feleli Rosebaby. – Nem volt rá időm, hogy mást készítsek. Valami hazait.

A férfi rendületlenül mosolyog.

– Ton-ha-las szend-vics – ismétli tagolva.

Rosebaby leül egy összecsukható székre. Látja a kórustagok falon függő lebernyegeit. Mikor lesz újra, tűnődik el, hogy teljes létszámban kiállnak énekelni? Vagy akár csak megtartják az istentiszteletet? Hónapok múlva? Mire megy Isten egy üres templommal?

– Nem rejtőzhetsz itt sokáig – jegyzi meg.

– Nem is rejtőzködni jöttem – csóválja fejét a férfi.

– Nem? Hát akkor miért?

A férfi beleharap a szendvicsbe. Behunyja a szemét, úgy rágja meg a falatot.

– Nagyon finom.

– Miért jöttél? – Rosebaby nem tágít.

A haiti férfi lenyeli a falatot, és félreteszi a szendvicset. Komoly arccal fordul Rosebaby felé.

– Tedd fel az igazi kérdést, Rosebaby.

Rosebaby meredten nézi.

– Moses a te fiad?

– Igen.

– Akkor nyolc évvel ezelőtt miért engedted, hogy magamhoz vegyem? Miért nem szóltál, amikor elvittem hozzád?

A férfi a nadrágjába törli tenyerét. Zajosan kifújja a levegőt, mielőtt belekezd a történetbe.

– Ninotnak hívták a feleségem. Gyengéd, szerető asszony volt, mindene volt a család. Három lányt neveltünk fel. Amikor azt mondta, ennyi áldás bőven elég, elfogadtam, de a lelkem mélyén szerettem volna egy fiút, aki továbbviszi a nevem. Ezért imádkoztam minden áldott nap.

Végül aztán, sok évvel később, amikor a lányaink már felnőttek, Ninot újra teherbe esett. Öregnek éreztük már magunkat ehhez, de hálát adtunk Istennek az újabb áldásért. Ninot a folyóban szült. Azt mondták, az segít a problémás terhességeknél. Amikor a fiunk világra jött, Mosesnek neveztük el, mert a szó azt jelenti, kihúzni valamit a vízből, és mi éppen így kaptuk őt Istentől.

A legelső hónapban én is otthon maradtam, Ninottal együtt gondoztuk a gyermeket. Aztán egy napon visszatértem a faluba, ahol veled is találkoztam, ahol a környékbelieket gyógyítottam. Láttam, hogy többen betegek. Soká elmaradtam, csak késő este értem haza. Ninot levest főzött a bogyókból, amiket az erdőben gyűjtött, de én ahhoz is fáradt voltam, hogy egyek, ezért egyedül vacsorázott, és a maradékot Mosesnek adta. Azután mindnyájan lefeküdtünk.

Itt elakad a hangja.

– Mire másnap felébredtem, Ninot már halott volt.

Rosebaby a szájához kapja a kezét.

O, Bondye – suttogja. Ó, Istenem! – Mi történt?

– Mérges bogyót szedett. Rögtön ráismertem, amikor másnap megláttam, de már nem tehettem semmit. Moses is evett a levesből, ezért tudtam, hogy rá is ez a sors vár. Még lélegzett, de már nem lehetett felkelteni. Tudtam, hogy csak órái vannak hátra.

Annyi éven át csak egy fiúra vágytam, és őt is elveszítettem, mint a feleségemet… Képtelen voltam elfogadni. Nem bírtam el ekkora terhet. Kivittem hát Mosest az erdőbe, lefektettem egy fa alá, és gyertyát tettem mellé, hogy világítson neki az úton, ha majd átkel a túlvilágra. Imát mondtam érte, azután…

Félrefordítja a tekintetét.

– Isten bocsássa meg nekem, de otthagytam meghalni.

Rosebaby megkövül.

– De hát nem halt meg – mormolja. – Amikor megtaláltam, nem… nem volt semmi baja.

A férfi lassan bólint.

– Akkor értettem meg.

– Mit?

– Hogy ő egy igazi csoda. És te leszel az új édesanyja.

 

***

 

 

– Éhes vagyok – panaszkodik Kis Moses.

– Adj neki egy csokit! – mordul fel Anthony.

– Már csak három van – tiltakozik JP.

– Jesszusom, JP, adj már neki egy rohadt csokit! – szól rá Riley.

Négyen utaznak a viharvert öreg Chevy Tahoe-ban, ami egy kis csónakot húz maga után. Anthony és JP ül elől, Riley és Kis Moses hátul. Port Huronba, a Detroittól északkeletre fekvő kikötővárosba tartanak, ami a St. Clair-folyó partján fekszik, egy kőhajításnyira Kanadától. Akár át is úszhatnak.

– Meghallgatjuk a híreket – adja ki az utasítást Anthony.

Riley tekergetni kezdi a rádió gombját. Meghallgatnak egy tudósítást valami autógyárból, amit három hónapra leállítottak, és épp most indult volna újra a termelés, de megint be kell zárni a vírus miatt. Döntés született arról is, hogy tovább halasztják a baseballidényt, miután egy jótékonysági mérkőzést követően három játékos tesztje is pozitív lett. Közben az ország egyharmada munkanélküli, és a legfrissebb előrejelzések szerint év végéig több mint 300 ezer amerikai hal bele a betegségbe, világszerte pedig már az egymillióhoz közelít az áldozatok száma.

Azután:

Újabb fordulatot vett a kínai-amerikai férfi és a haiti kisfiú elleni gyűlölet-bűncselekmény, illetve emberrablás ügye. A rendőrség szerint elrablói 10 millió dollárt követelnek a fiúért, akinek a fényképe az internetre is felkerült ezzel a rejtélyes szöveggel: „Tudjuk, hogy szükségetek van rá.” A rendőrség mind ez idáig semmit sem árult el az emberrablók kilétével vagy indítékéval kapcsolatban, csupán annyit tudni, hogy a húszas-harmincas éveikben járó fehér férfiakról van szó. Ha valaki bármilyen értesüléssel tud szolgálni az ügy kapcsán, haladéktalanul vegye fel a kapcsolatot a hatóságokkal.

– Juhé! – kurjongat Riley. – Lövésük sincs, kik vagyunk!

– Azt mondták, húszas-harmincas fehér férfiak – csattan fel Anthony. – Azért ez valami.

– Ki itt a harmincas férfi! – horkan fel JP. – Én aztán nem, se Riley. Csak te, vénember!

– Miért tették hozzá, hogy „fehér” férfiak? – tűnődik Riley. – Szerintem ez rasszizmus.

– Ja – ért egyet JP. – Tuti nem mondanák be, hogy három fekete fickó…

– Fogjátok be! – avatkozik közbe Anthony. – Nem mindegy? A lényeg, hogy vették az üzenetet. Szépen leszurkolják a pénzt. Szükségük van a kölyökre.

– Imádkozz, hogy igazad legyen – csóválja a fejét Riley.

– Én is imádkozhatok veled? – élénkül fel Kis Moses.

Mindnyájan elnémulnak. Riley a fiúhoz fordul.

– Mi van? – ráncolja a homlokát.

– Én is tudok imádkozni. Mindennap szoktam. Ezt hallgasd. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szent…

– Oké, fogd be.

Szenteltessék meg a Te neved…

– Elég…

Jöjjön el a Te országod…

– Ha nem hagyod abba, kapsz egy taslit.

Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is…

– Oké, kend el a száját.

Mindennapi kenyerünket add meg, és bocsásd meg a mi vétkeinket…

Riley ütésre emeli a kezét, bármelyik pillanatban lecsaphat.

Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Leereszti a kezét.

– Most meg mi van? – kérdezi JP.

Riley nagyot nyel. Van valami a szavakban: „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ahogy Kis Moses felnéz rá. Kicsit sem tűnik ijedtnek – gondolja Riley.

– A rohadt életbe, csapd már meg! – rivall rá JP.

Felemelt tenyérrel hátrahajol az anyósülésről, de Kis Moses gyorsan lebukik és Riley vállához simul, így a pofon csak súrolja, és Riley nyakán csattan.

– Hé, idióta! – méltatlankodik Riley. – Figyelj már oda!

– Befogod végre? – JP fenyegető pillantást vet Kis Mosesre.

Azután morgolódva visszafordul. Riley lesüti a szemét, és rádöbben, hogy átkarolja Kis Mosest, mintha védelmezné.

– Öt perc a lehajtóig – jelenti be Anthony.

 

Tizennegyedik hét

 

Szombat reggel négy autó hagyja el a sarkon álló négy házat. Húsz percen át tartanak egyenesen északnak, mielőtt leparkolnak az erdő szélén.

Egyesével felpattannak az ajtók, és kisorjáznak a családok. Eljött Greg, Aimee és Ava. Sam és Cindy. Az öreg Ricketts, Charlene, Buck és Daniel. Végül megjelenik Lilly is. Neki kellett vezetnie; Winston még az ágyat nyomja.

– Ez az a hely? – kérdezi Ricketts Bucktól.

– Nem biztos – von vállat Buck. – Sötét volt. Nem emlékszem.

– Ez az – jelenti ki Daniel. – Én a túlsó oldalról jöttem, ahol a felhajtó van. Ott áll a ház, csak fel kell mászni arra a dombra.

– Akkor azt fogjuk tenni. – Ricketts a többiekhez fordul. – Párokba állunk és szétszóródunk.

A szomszédok eldöntötték, hogy hallgatnak a megérzésükre, és vállalkoznak erre az utazásra, miután a hatóságok láthatóan tehetetlenek, Kis Mosesnek pedig már két hete nyoma veszett.

Annyi minden történt, mióta elrabolták. Munka után kormánytisztviselők kísérték haza Greget, akik mindenkit kikérdeztek a környéken. Sam sem úszta meg a kihallgatást – tőle leginkább azt akarták megtudni, miért a fiút vitték el, ha egyszer ő volt a támadás célpontja.

– Tényleg nem tudom – bizonygatta Sam.

Rosebabyt Kis Moses véréről faggatták, amit Gregnek adott. Amikor egy percre elhagyta a szobát és visszatért nyolc másik fiolával, látta, hogy néztek azok az emberek. Sokkal inkább érdekelte őket a vér, mint maga Kis Moses.

Mindeközben Ricketts értesült Buck Riley-hoz, JP-hez és Anthonyhoz fűződő „barátságáról”. Elfuserált nemzetőröknek nevezte őket. Amikor Daniel meghallotta Buck leírását, levegő után kapkodott.

– Basszus! Szerintem én vittem nekik pizzát! Láttam náluk fegyvert is…

A rendőrök elmentek a házhoz, de elhagyatottan találták. „Zsákutca”, ezt a kifejezést használták.

– Én mondom, hogy ott voltak – bizonygatta Daniel a nagyapjának.

Péntek este vacsora után a családok kisétáltak a maguk utcasarkára, és megtárgyalták a dolgot, még ha kiabálniuk kellett is, hogy hallják egymást. Nyáron későn nyugszik le a michigani nap, néha még késő este is olyan, mintha csak délután lenne. Mindenkinek bőven akadt mondanivalója.

– Nem ülhetünk ölbe tett kézzel! – jelentette ki Ricketts.

– Honnan tudhatnánk, hogy a rendőrök tényleg elkövetnek-e mindent? – tette fel a kérdést Aimee.

– Sehonnan – vágta rá Greg. – A szövetségiek megkapták a vért Rosebabytől. Lehet, hogy akkor láttuk őket utoljára.

– Mindig is odafigyeltünk egymásra – vette át a szót Lilly. – Tudom, milyen közhelyesen hangzik, de mindig úgy éreztem, mintha egy nagy család lennénk.

– Én is – mosolyog Aimee. A többiek is bólogatnak.

– Akkor azt kell tennünk, amit ilyenkor egy család tesz – húzta ki magát Lilly.

– Azaz? – kérdezett rá Greg.

– A saját kezünkbe vesszük az irányítást – jelentette ki Sam.

– A saját kezünkbe vesszük az irányítást – visszhangozta Ricketts.

A két férfi összenézett.

– Tartozom egy bocsánatkéréssel, Sam – sóhajtott fel Ricketts. – Amikor az egész elkezdődött, úgy viselkedtem, mintha te is tehetnél erről a nyavalyás vírusról. Nagy hülyeség volt.

– Az bizony – értett egyet Charlene.

Néhányan elnevették magukat.

– Azért nem kell ennyire helyeselned, Charlene – tette hozzá Ricketts.

Még több nevetés.

– Nézd, Mr. Ricketts… – kezdett bele Sam.

– Pete.

– Pete. Szóval, ha akkor éjjel nem látod el a sebemet, most biztos, hogy nem lennék itt. Mondhatjuk úgy is, hogy megmentetted az életem… Pete.

Cindy megfogta a férje kezét.

– Igen, köszönjük, Pete – hálálkodott.

A többiek mosolyogva nézték.

– Akkor mégsem hagytok itt minket? – kérdezett rá Ricketts.

Sam és Cindy összenézett.

– Nem is tudom – ingatta a fejét Sam. – Olyan sok itt az ellenségünk…

Cindy átkarolta a vállát.

– De a barátaink még többen vannak.

A családok végigmérték egymást az utca négy sarkáról, s abban a pillanatban megértették, hogy mindaz, amin az elmúlt három hónapban keresztülmentek, még közelebb hozta őket egymáshoz. Megszűntek egyszerű szomszédoknak lenni. A baj közösséget kovácsolt belőlük.

– A francba, mihez is kezdenék San Joséban? – törte meg végül a csendet Sam. – Ott még egy rendes baseballcsapat sincs!

Greg elnevette magát. Tapsolni kezdett, lassan, komótosan, amíg nem csatlakozott hozzá mindenki. A taps egy teljes percen át folytatódott, mielőtt Sam pironkodva elmosolyodott.

– Oké, oké, most már elég.

Mielőtt hazatértek, a családok megállapodtak még valamiben: maguk járnak utána annak a háznak.

 

***

 

Most pedig, szombat reggel, lassan felkapaszkodnak a domboldalon, kettesével.

Ava Daniel oldalán gyalogol.

– Hé, el is felejtettem – élénkül fel Daniel. – Nem is olyan rég találkoztam Troyjal.

Ava lesüti a szemét.

– Tényleg? És mit mondott?

– Kérdezte, hogy szoktalak-e látni.

– Mit feleltél?

– Azt, hogy összejárunk a családdal. Tudod, ilyen kötetlen szabadidős elfoglaltságokra, mint ez is.

Elnevetik magukat.

– Amúgy… Bár ezt talán nem kellene elmondanom…

– Csak rajta – biztatja Ava. – Már nem oszt, nem szoroz.

– Szóval nem akarta, hogy tudd, milyen szarul néz ki betegen. Arra kért, mondjam azt, hogy meg se kottyan neki a vírus.

– És miért nem mondtad? – kérdez rá Ava.

Daniel megvonja a vállát.

– Nem tudom.

Ava belerúg egy levélhalomba.

– Amúgy tényleg mindegy. Már nem vagyunk együtt. Arra se vette a fáradságot, hogy rám csörögjön, és megkérdezze, mi van velem, miután elkapta a vírust.

– Elég közel kellett kerülnöd hozzá, hogy te is elkapd… – kockáztatja meg Daniel.

– Hát… ja. – Ava nem fejti ki bővebben.

Daniel így is olvas az arcáról.

– Ó…

– Mondom, már vége. Nem vagyunk együtt. Talán soha nem is voltunk. Troy csak egy… tapló.

Tovább másznak felfelé a domboldalon.

– Jó régóta ismerjük egymást, ugye, Ava?

– Az tuti – vigyorodik el Ava. – Mióta harmadikban azt a hóembert építettük együtt.

Daniel idegesen elneveti magát. Már nem néz Avára.

– Igazából azért nem mondtam el, mert… Szóval nem akartam megkönnyíteni neki. Se bárki másnak, érted?

Ava zsebre vágja a kezét és elmosolyodik.

– Ja, azt hiszem, értem.

 

***

 

 Húsz perccel később Ricketts elkurjantja magát.

– Hé! Hé! – Lázasan integet. – Mindenki ide!

A szomszédság összegyűlik a dombtetőn.

– Ott van – mutat előre Ricketts.

A távolban ott áll a ház, előtte a hosszú felhajtóval, amiről Daniel beszélt.

– Mind menjünk le? – suttogja Aimee.

– Nem, nem mind – rázza a fejét Ricketts. Aimee most látja csak, hogy kabátja alatt fegyverövet visel, benne két pisztollyal. Előhúzza az egyiket, tenyerére fektetve előrenyújtja.

– Sam – szólítja meg a szomszédját. – Te szolgáltál a seregben, jól tudom?

Sam átveszi a fegyvert.

– Menjünk – bólint.

Néhány perc múlva Sam és Ricketts már az elhagyatott házban állnak. A rendőrök jól mondták. Nincs itt semmi. Hosszú ideje nem lakják, legalábbis elsőre úgy tűnik. Az egyik szék támláján régi ruhák, a tűzhelyen üres fazekak, az egyik aljában letapadt makaróni, a földön néhány szétszórt csokipapír.

Sam kinyit egy szekrényt. Lenéz és érzi, ahogy a borzongás végigszalad a gerincén.

– Hé! – kiáltja el magát.

Ricketts beront a szobába. Sam addigra bemászik a szekrénybe.

– Ez az enyém! – tart fel egy fekete kesztyűt. – Én adtam Kis Mosesnek, amikor aznap éjjel kimentünk leverni azt a táblát, nehogy szálka menjen a kezébe.

– Akkor itt volt – bólint Ricketts.

– Ezt nézd! – mutat fel Sam.

A három drótvállfából valamilyen játékot hajtogattak: két háromszöget és egy ívet.

– Nálunk is mindig a vállfákkal játszik. Cindy hiába mondja neki, hogy kellenek a ruhákhoz, akkor is…

– Mi az? – mormolja Ricketts.

– Egy hajó – ismer rá Sam. – Látod a vitorlákat?

– Ez jelent valamit?

– Nem tudom. Mindig a kocsikért és a teherautókért bolondult.

– Akkor miért hajtogatott éppen hajót?

Sam elgondolkozik. A drótokkal babrál.

– És ha nekünk akart üzenni?

 

***

 

Winston pásztor az alagsori kanapén fekszik. A tálcáján egy tál leves és kihűlt melegszendvics. Hozzá se nyúlt. Nincs étvágya. Merev minden tagja, mintha fából faragták volna. Ég a szeme, hasogat a feje, a mellkasát mintha egy kovácsüllő préselné a matracba. Alig szívja be a levegőt, máris zihálva kifújja.

Todd, a legidősebb gyermeke áll a lépcső tetején, mobillal a fülén.

– Oké, anyu… jó… – Lekiált Winstonnak. – Anya azt üzeni, hogy már úton van visszafelé.

– Rendben – feleli Winston érdes hangon.

Todd kinyomja a telefont, de ott marad a lépcső tetején.

– A húgaid jól vannak? – kérdezi tőle Winston.

– Ja, fent játszanak.

– Todd?

– Igen?

– Te hogy vagy? Tudod… ezzel az egésszel?

Todd elfintorodik.

– Elvagyok, asszem. Csak meggyógyulhatnál már. Minden olyan lehetne, mint azelőtt. Még a suli is hiányzik. Sose gondoltam volna…

– Tudod, a dolgok nem maradnak örökké ugyanolyanok.

– Ja. – Todd meredten néz maga elé. – Mindig ezt mondod.

Winston zsebkendőt szakít, hogy megtörölje az orrát és a száját.

– Megoszthatok veled valamit? – kérdezi.

– Mit, valami gyónást vagy ilyesmit?

Winston bágyadtan nevet, de még ez is fáj.

– Fogjuk rá.

Todd hátradől, még most is a telefonnal babrál.

– Oké, apa, ne kímélj.

– Ismered a Bibliát. Hallottál Jóbról, igaz?

– Ja. Tök jó élete volt, amíg Isten úgy nem döntött, hogy mindent elvesz tőle. Csak hogy próbára tegye.

Winston bólint.

– Igen… igen… ő az. Miután elveszít mindent, de mindent, a pénzét, a családját, az egészségét, Jób végül megtörik. Mégis tovább hisz abban, hogy Isten szabadon tehet, amit csak akar, az embernek nincs joga kételkedni benne. Akkor mondja azt, ha jól emlékszem: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” – Winston nagyot nyel. – Kicsit én is így érzem magam, Todd. Mindenáron meg akartam tartani azt az istentiszteletet. Nekem ne szabja meg senki, mikor gyűlhetünk össze. Mintha egyedül én hallanám az Úr hangját! Biztosan tudtam, hogy én cselekszem helyesen, és akik figyelmeztetni próbálnak, azok nem. Azután kiderült, hogy megbetegedett a nyájam. Azután Charlene Laughlin… meghalt.

Alig kap levegőt, de tovább erőlködik.

– Ugyanúgy megvetettem magam, mint Jób. Vezekelni akartam. Ezért mentem el arra a detroiti menhelyre és gondoskodtam a karanténba zárt betegekről…

Todd ingerült hangon szakítja félbe.

– Akkor ezért betegedtél meg! Miért kellett odamenned? Nem volt ott semmi dolgod!

Winston újabb zsebkendőt szakít.

– Oda kellett mennem, Todd. Ha egy hívő eltéved, mások szolgálata az a fény, ami visszatereli a helyes útra.

– Azért mentél oda, hogy te is beteg legyél! – vádolja Todd.

– Nem, drága fiam – sóhajt fel bágyadtan Winston. – Azért mentem oda, hogy meggyógyuljak.

Todd sírva fakad.

– De most beteg vagy. Ha látnád magad, apa…

Winston küszködve fújja ki a levegőt. Lüktet az egész feje.

– Ne sírj, Todd. Tudod, mi történt Jóbbal, miután kimondta ezt? Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban?

Todd megrázza a fejét.

– Isten mindent visszaadott neki. Mi több, kétszeresen kárpótolta minden veszteségéért.

– Veled is ez történik majd? – Todd nem tudja, hogy sírjon-e, vagy nevessen. – Kétszer akkora imaházad lesz?

Winston kiprésel magából egy mosolyt.

– Egyelőre beérem azzal, ha nem fáj mindenem. Tudod, mit? Már attól jobb, hogy veled beszélek.

Winston kínlódva felül a kanapén. Felnéz a lépcső tetején ücsörgő fiúra: még csak tizenegy éves, a helyét keresi ebben az új világban.

– Távölelés? – károgja, ahogy kitárja két karját.

– Távölelés – bólint kiskamasz fia, és lenyomja a telefonon a piros gombot, miután rögzítette apja minden egyes szavát.

 

***

 

Kis Moses megint álmodik. Összepréselte szemhéját, miután bezárták ide, és addig mondogatta magában: „Flash vagyok, Flash vagyok, Flash vagyok”, amíg elaludt.

Álmában újra a felhők közt száguld. Maga előtt látja a sapkás és fülbevalós haiti férfit. Ezúttal egy kis tábortűznél ücsörög. Mintha tartana valamit a kezében. Kis Moses éles sípolással suhan körülötte.

– Nem látlak, Kis Moses – szólal meg a férfi.

– Mert annyira gyors vagyok! – vágja rá Kis Moses. – Én vagyok Flash!

– Lassítanál kicsit a kedvemért?

– Nem! Flash mindig gyors, akár a villám!

Kis Moses megtesz még néhány kört, mielőtt rájön, hogy a férfi nem fog játszani vele.

– Oké, megálltam – lassít le előtte.

– Köszönöm – bólint a férfi. – Gyere közelebb.

Kis Moses próbál, de hirtelen iszonyú fáradtnak érzi magát. Lefekszik.

– Még azzal vagy, aki a szarvasos sapkát viseli?

– Igen. – Kis Moses nagyot ásít. – Elszaladtam, ahogy mondtad, de elkaptak.

– Bántottak?

– Csak azért kaptak el, mert nem volt rajtam a Flash-ruhám!

– De bántottak?

Kis Moses felé fordul.

– Egyszer megütöttek.

Eske ou fe byen kounye a? – Már jól vagy?

Oui – felel Kis Moses. – Mwen fatige.

– Tudom, hogy fáradt vagy, Kis Moses, de kicsit még ébren kell maradnod, hallod? Nem látlak. Felemelkednél újra?

Kis Moses elvész a felhő puhaságában. Mozdulni se akar.

– Fáradt vagyok… – sóhajtja.

– A mamád is szeretne látni – teszi hozzá a férfi.

A szó visszhangot ver benne.

– A mamám?

Feltornássza magát a felhőből. A szél némán felerősödik, a köd máris oszlani kezd. Kis Moses hunyorog, ahogy kék fények füzérét látja egy víztömeg felett, és még valamit, ami hosszú hídra emlékezteti.

– Á – fordul felé a haiti férfi a pattogó tűz felett, és megvillantja foghíjas mosolyát. – Hát itt vagy!

 

***

 

Greg beáll a kórházi parkolóba. Sötét és üres. Az utolsó kortyot is felhörpinti a kávéból, amit azelőtt főzött, mielőtt eljött otthonról. Reggel hétig ügyeletben lesz, de egy ilyen nap után nem biztos, hogy képes lesz átvirrasztani az éjszakát.

Mielőtt elérné a főépület üvegajtaját, Carl, a virológus szalad elé. Feltartott kezével mintha megálljt parancsolna. Greg hirtelen sugallatra sarkon fordul, és visszaindul a mélygarázs felé.

Carl zihálva éri utol.

– Bent várnak rád!

– Kik?

– Az ügynökök. Nem tudom, a szövetségiek, a kormány emberei…

– Visszajöttek?

– Ezúttal négy zsaruval.

Gregnek elszorul a torka.

– Miért?

– Csináltál ma valamit? Anélkül, hogy szóltál volna nekik?

– Elmentünk megkeresni Kis Mosest.

– Úgy gondolják, tudsz valamit, amit nem mondasz el nekik. Miért nem hívtad fel őket?

– Még azt se tudom, kik ezek az emberek, Carl! A helyi zsaruk a fülük botját se mozdították. El kellett mennünk abba a házba, hátha megtaláljuk a kölyköt.

Carl elkapja Greg karját.

– Ezek a fickók nem tréfálnak, ugye, tudod? Szerintük a szérum lehet a válasz. Máris arról beszélnek, hogy embereken akarják tesztelni, de ettől még nem bíznak bennünk. Engem is egész nap figyelnek. Folyton azt kérdezgetik, mikor jössz már be.

– Nem lehetnének egy kicsit hálásabbak azért, amit tőlünk kaptak?

– Az egész azért van, mert még hasonlót se láttak. Aki először készít vakcinát a vírus ellen, megváltja a világot, de ez évekbe telik. Ha valaki ilyen gyorsan megcsinálja, az eleve gyanús.

– Most már gyanakszanak is ránk?

– Greg?

– Igen?

– A kölyköt akarják.

Elérik Greg autóját, Carl szinte taszigálja felé.

– Senkinek se szólok, hogy találkoztunk, oké? Találj ki valami ürügyet, hogy miért nem tudsz bejönni.

Greg úgy bólogat, mintha később szóról szóra fel kellene idéznie mindent. Már csak arra tud gondolni, hogy mielőbb eltűnjön innen.

– És haza se menj! – kiált még utána Carl.

 

***

 

– Most meg mit csinál? – suttogja Sam.

– A franc se tudja – mormolja Ricketts.

Szombat este fél nyolc. Cindy, Aimee és Charlene társaságában állnak a teraszon, ami a Lee család hátsó udvarára néz. Mindnyájan a különös haiti férfira merednek, akit Rosebaby Papageeként mutatott be: az udvar közepén ül a kis tűznél, amit ágakból és gallyakból rakott, azután rászórt ezt-azt a táskájából.

Rosebaby ott kuporog mellette. Papagee a kezében tartja a vállfákat, amikből Kis Moses vitorlást hajtogatott. Néha az ég felé emeli a hajót és megrázza, mintha antenna lenne, amivel befoghat valami távoli jelet. Közben végig behunyja a szemét.

– Mondta Rosebaby, hogy honnan került ide? – kérdi Aimee.

– Csak annyit – felel Cindy –, hogy ő majd tudja, mit kell tenni.

– Láttátok már korábban?

– Nem.

– Belenéztél a szemébe? – kérdezi Charlene.

– Miért? – ráncolja a homlokát Cindy.

– Olyan különös. Mintha nem is…

Hirtelen meghallják Rosebaby fojtott sikolyát, amint előrebukik és a haiti férfi vállára hajtja a fejét. A szomszédok odasereglenek hozzájuk.

Amikor a tűzhöz érnek, már látják, hogy Rosebaby sír, de közben mosolyog is.

– Tudjuk, hol van – sóhajt fel megkönnyebbülten.

– Hogy lehet eljutni a Blue Water-hídhoz? – kérdezi a haiti férfi.

 

***

 

Anthony, Riley és JP a vízhez vonszolja a csónakot.

– Feltankoltad? – kérdezi Anthony Riley-t.

– Ja.

– Biztos?

– Jesszusom, persze! Igen, feltankoltam!

– Akkor hozd a srácot.

Riley a Tahoe felé indul. Kis Moses a hátsó ülésen alszik. A fiú láttán Riley kimerültnek érzi magát, és arra gondol, mióta nem jutott már neki egy rendes étel, egy kiadós zuhany vagy egy pihentető alvás.

– Gyere, kölyök! – rázza fel Kis Mosest. A fiú felébred és megdörgöli a szemét, ahogy Riley kiemeli az ülésről. Amint talpra áll, kinyújtja a karját, és megfogja Riley kezét.

– Hé, mi a frászt csinálsz? – mered Riley a gyerek apró ujjaira.  A fiú félig még alszik. Riley egy pillanatra elmosolyodik. Azóta nem került kapcsolatba senkivel, hogy kitört ez a járvány. Se egy kézfogás, se egy ölelés, se egy csók. Nem húzza el a kezét. Inkább megszorítja Kis Moses ujjait.

– Nyomás, Riley! – hallja JP-t.

Riley vezetni kezdi a kisfiút.

– Gyere, haver – sóhajt fel halkan.

– Most hová megyünk? – ásít fel Kis Moses.

– Beülünk a csónakba.

– Velem maradsz?

Könnyek szöknek Riley szemébe. A kölyök nem is gyanítja, mi jön. A lelke mélyén Riley nem hiszi, hogy Anthony valaha kap egy centet is. Attól fél, hogy végez a kölyökkel, azután JP-vel és vele is, hogy senki ne vallhasson ellene. Van benne valami rideg érzéketlenség. Mint akinek minden mindegy.

– Oké, mondom, hogy lesz – jelenti be Anthony. – Miután felnyaljuk a pénzt, összekötözve kitesszük a kölyköt, azután felhajózunk a folyón, amíg el nem érünk Kanadába.

– Hogy kapjuk meg a pénzt? – kérdez közbe JP.

– Átutalják egy számlára.

– Nem használhatod a bankszámládat. Lenyomozzák.

– Nem az én számlámra, te idióta! Létrehoztam egy offshore számlát. Cím nélkül, név nélkül. Lenyomozhatatlan. Szerinted mi a frászt zsonglőrködtem eddig azon a számítógépen?

JP elismerően bólint.

– Nem tudtam, hogy ekkora mágus vagy, tesó.

Riley elfordítja a tekintetét. Egy szavát se hiszi. Hogyan hozhatna létre egy ilyen számlát? Hogyan juthatnának hozzá a pénzhez Kanadában?

– Ott hagyjuk majd a srácot – mutat Anthony egy füves területre a hídhoz vezető mellékútnál.

Kis Moses átkarolja Riley lábát.

– Nem akarom. A mamát akarom és a haiti bácsit!

Riley érzi, hogy a kisfiú tőle várja a védelmet.

– Hé, Anthony, nem hagyhatjuk csak úgy…

– Pofa be! – torkollja le Anthony. – Mi az, hirtelen te lettél az erős nagytesója?

Elkapja Kis Mosest, és megállítja egy füves területen, ahol semmi sem azonosítja a környéket. Előveszi a telefonját és lefotózza a kisfiút. Azután begépeli: „10 millió, vagy annyi darabban kapjátok vissza.”

– Oké – bólint –, most kötözd meg a…

– RENDŐRSÉG! MINDENKI KEZEKET FEL!

Reflektorok villannak a két járőrautó felől, talán ötven méterről. Anthony felkapja Kis Mosest és a víz felé rohan, közben előrántja a pisztolyt. JP a másik irányba sprintel. Riley először teljesen ledermed, nem tudja, mit tegyen, majd üldözőbe veszi Anthonyt. Csak a kisfiúra tud gondolni.

Újabb autó száguld végig a part menti úton, csikorgó gumikkal. Rosebaby és Papagee pattan ki belőle.

– Moses!

– Mama! – sikolt fel a kisfiú.

Papagee megindul Anthony felé.

– RENDŐRSÉG! MEGÁLLJ! NE AKARJA, HOGY TÜZET NYISSUNK!

Anthony meglátja a felé rohanó sapkás fekete férfit. Lead egy lövést – amikor is Riley ledönti a lábáról, felkapja Kis Mosest, és a csónak felé szalad vele. Anthony talpra vergődik, kihúzza magát és újra tüzet nyit a fekete férfira, aki hemperegve elterül a földön.

– RENDŐRSÉG! DOBJA EL A FEGYVERT!

– Moses! – sikolt Rosebaby.

– DOBJA EL A FEGYVERT!

Anthony felemelt kézzel fordul a rendőrök felé. Riley berántja a motort, és elindul a csónakkal.

– Ne lőjenek! – kiáltozza. – Ne lőjenek! Csak a gyereket védem!

Ahogy a csónak elhúz, Papagee felegyenesedik és elkiáltja magát:

– Alè deyo, Moses!

Kis Moses kiugrik a csónakból.

– Ne! – sikít fel Rosebaby.

Minden tekintet a csobbanás irányába fordul. S ekkor – bár erre a szemtanúk később mind másképp emlékeznek majd – Kis Moses felemelkedik, és szaladni kezd a vízen. Lába tajtékot ver, ahogy hat-hét másodpercig is szökell a hullámokon, mielőtt eléri a vízpartot, és beleröppen anyja kitárt karjaiba.

A rendőrök arra a következtetésre jutnak, hogy egy régi móló épp csak elsüllyedt a vízparton, a fiú nyilván azon vethette meg a lábát.

Mások azt mondják majd, hogy ilyen sebesség mellett Kis Mosesnek esélye se volt elsüllyedni.

Úgy suhant, akár a villám.

 

***

 

Vasárnap reggel mentő áll meg Winston pásztor otthona előtt. Teljes harci díszbe öltözött mentősök masíroznak be a házba. Lesorjáznak az alagsorba, hordágyra szíjazzák a beteget.

Winston az éjszaka belázasodott, most egész teste verítékben úszik, alig kap levegőt. Maszkot tesznek az arcára, melyen át az éltető oxigén a szervezetébe áramolhat.

Ahogy átgördítik a nappalin, látja feleségét, Lillyt, az ikreket, Devont és Didit, és a fiát, Toddot, aki bátran uralkodni próbál az érzésein. Mind azt mondogatják, hogy „szeretünk” és „nemsokára itthon leszel”.

– Minden rendben lesz – mormolja Winston a maszk alatt, noha nem tudja, hallják-e.

– Mindenki érted imádkozik, szívem – hallja Lilly hangját. – Mindenki.

Hunyorogva, lassan bólint, majd amikor a hordágy kigördül az ajtón, hirtelen megérti.

Odakint a pázsiton százával várják maszkos imaharcosai: gyülekezetének tagjai és azok, akiket ők hoztak magukkal. Ott van Jean, aki felgyógyult a betegségből; ott vannak a szomszédok, a Ricketts család, a Lee család, a Myers család és mások, sokan mások – távolról jött idegenek, akiket megérintett „alagsori igehirdetése”, amit fia még akkor éjjel feltett a netre, s azóta is egyre csak terjed, mint a hit vírusa.

Ahogy végigtolják a felhajtón, Winston fülében egyre hangosabb a dicsőítő ének, ami vasárnap néha az ő imaházában is felhangzik:

És egy nap majd ez a test elgyengül,

Erőm elhagy, s utam véget ér,

A lelkem mégis Téged áld vég nélkül,

Tízezer évig és mindörökké.

Lelkem áldd az Urat, áldd az Urat,

Egyedül Őt imádd!

Zengj úgy, mint soha még, Őt dicsérd!

A lelkem csak Téged áld.

Ahogy beemelik a mentőbe, Winston a magasból láthat rá kiterjedt gyülekezetére, amint imádságban egyesülnek hívei az ő pázsitján, az ő szabadtéri istentiszteletén.

– Kétszeresen – mormolja magában.

Bezárul az ajtó.

 

***

 

Aznap délután Sam Lee házánál a rendőrök, a kormánytisztviselők és a riporterek egymásnak adják a kilincset, hogy beszélhessenek a négy család tagjaival. Vallomásokat vesznek jegyzőkönyvbe vagy diktafonra. Mindenki tartja a kétméteres távolságot és maszkot hord, de ezt a történetet akkor is meg kell örökíteni.

Buck arról mesél, hogyan került kapcsolatba az úgynevezett „nemzetőrökkel”, akik azóta rács mögött ülnek. Greg magyarázatot ad távollétére a kormány embereinek, de azokat sokkal inkább érdekli az események új haiti főszereplője, Papagee, aki arról beszél, hogy Kis Moses – kinek jókedvét a megpróbáltatások sem kezdték ki – „sokkal rosszabbat is elszenvedett már”: csecsemőként, dacára minden emberi számításnak, túlélt egy súlyos mérgezést. Köszönhetően – deríti ki később az orvosi vizsgálat – a vérében lévő B limfociták „szupertörzsének”, ami képes leküzdeni minden majdani baktérium- és vírusfertőzést.

Rosebabynek is megvan erre a saját magyarázata.

– Az Úr akarta, hogy Moses éljen és másokon segítsen – hirdeti mindenkinek, akik közül sokan jóindulatúan mosolyognak, de nem jegyzik fel a szavait.

Ava és Daniel a kanapé túlsó végéből hallgatja mindezt, a szemüket forgatják, és cinkosan összekacsintanak. A többi gyerek is örül, hogy újra együtt játszhatnak Lilly felügyelete alatt, aki azért betartatja velük a biztonságos távolságot, és a fél szemét mindvégig a telefonon tartja, hátha hírt kap Winstonról.

Kis Moses több kérdésre válaszol, mint egész eddigi életében. Kezd belefáradni ebbe a sok beszédbe. Egy ponton Rosebaby féltőn magához vonja.

– A fiamnak most már muszáj ennie valamit – közli, mielőtt kivonul vele a konyhába és letérdel elé. – Jól vagy, kisfiam?

– Igen, mama.

– Még mindig te vagy Flash?

Kis Moses elmosolyodik.

– Naná!

– Csak azért, mert Mrs. Alley nem érzi valami jól magát. Tudod, melyik házban lakik? Ahol az a hinta van a kertben?

– Igen, persze.

– Lent szomorkodik a pincében. Az ablaknál.

Lágyan kezébe fogja kisfia arcát.

– Eredj, kis Flash. Tedd, amiért Isten ideküldött.

Percekkel később Kis Moses már át is száguld a pázsiton, háta mögött hagyja a hintát, és letérdel az alagsori ablak elé. Bekopog. Ahogy lehuppan a padlóra, tornacipője tompán ütődik az alagsor betonjához.

Az idős asszony felül a matracon, és megemeli a halványzöld takarót. A keze ügyében bedugott vízforraló, egy tányéron maradék zabkása.

– Biztos, hogy nem lesz baj? – kérdezi. – Mert nem akarlak bajba keverni…

– Senki sem látott meg, asszonyom.

– Nem akarlak megbetegíteni.

A fiú dobbant egyet, hogy leverje a port a tornacipőjéről.

– Én sosem betegszem meg, asszonyom.

– Biztos vagy benne?

– Igen, asszonyom. Készen állok.

Egyetlen könnycsepp gördül le az idős asszony arcán. Felemeli a karját, mire a fiú közelebb lép.

– Köszönöm – suttogja. – Köszönöm, hogy megölelhetlek, Kis Moses.

Kis Moses érzi, ahogy a karja megfeszül körülötte, ahogy élvezi az egyszerű emberi érintés meghittségét.

– Szívesem, asszonyom – suttogja.

 

VÉGE A NYOLCADIK FEJEZETNEK

 

 

Epilógus

 

HÓNAPOKKAL KÉSŐBB…

 

Szombat. Szitál a hó, cukormázként fedi be a négy sarkon álló fákat. Az almadaráló ajtaján kis tábla leng: „15 óráig zárva.

Odabent az új hagyomány jegyében gyűlnek össze a családok. Az üzlet elég nagy ahhoz, hogy mind elférjenek, mostanra különben is éppúgy rutinná vált a távolságtartás, mint a kézmosás, mielőtt elvesznek egy-egy szelet almás pitét.

Myersék – Greg, Aimee, Ava és Mia – a jobb oldali falnál ülnek. A Ricketts család – Pete, Charlene, Buck és Daniel – a pult mögött. Daniel letöri a pite ropogósra sült kérgét Avának, aki mosolyogva elveszi.

– Jaj, ne – sápítozik Mia. – Két szerelmes pár, mindig egy…

– Fogd be, tökfej! – szól rá Ava.

– Ava – korholja Aimee mosolyogva.

A Lee család – Cindy és Sam – a nagy almasajtoló mellett foglal helyet, ahol megosztozik egy szeleten. Rosebaby a közelben ücsörög, ölében Kis Mosesszel, akinek egész arca ragad az édes-fahéjas tölteléktől.

– Mondd, Rosebaby – szólítja meg Greg –, hallasz még Papagee felől?

– Néha – feleli Rosebaby. – Visszatért Haitire, de ne kérdezd, hogyan. Vannak dolgai.

– De miért hívják Papageenek? – ráncolja a homlokát Charlene. – Azt jelenti, „apuka”, vagy valami ilyesmi?

Rosebaby elneveti magát.

– Ez igazából két szó. Papa gee. Azt jelenti, „sosem öregszik”.

Ricketts előredől a széken.

– Akkor mostantól elvárom, hogy engem is Papa Gee Rickettsnek hívjatok.

– Felőlem, nagyapa… – von vállat Buck, mire mindenki elneveti magát.

Lilly az üzlet másik feléből nézi, ahogy gyerekei az almás pitét falják. Ilyenkor, az ilyen kis csendes, békés pillanatokban hiányzik neki leginkább a férje. Közel hat hónap telt el azóta, hogy elment. Az imaházban, az immár újra rendszeres – bár a távolságtartás új szabályai szerint megrendezett – istentiszteletekben próbál vigaszra lelni. Múlt héten, igehirdetés után Todd odahajolt hozzá. „Azt hiszem, én is pásztor leszek, mint a papa” – jelentette be. Mennyire boldognak érezte magát akkor, még ha sírva fakadt is.

– Gondoltad, hogy egyszer ez lesz? – fordul Aimee Rickettshez. – Két méterre ácsorgó vevők? Plexi a pult felett?

– Semmi sem tart örökké – legyint Ricketts. – Az öregség nagy előnye, hogy az ember már tudja, milyen rövid minden. Jó is, rossz is. Csak túltettük magunkat ezen is, nem igaz? Mi mást is tehetnénk?

Körülnéz a többieken: mindenki megvan, még mindig együtt.

– A lényeg, hogy működik.

Aimee Greghez fordul, akinek tiszta morzsa az arca.

– Mi az? – neveti el magát Greg.

– Semmi – feleli Aimee. – Működik.

Cindy megfogja Sam kezét.

– Működik – mosolyog.

Rosebaby belefúrja orrát Kis Moses hajába.

– Működik – suttogja.

És valóban: ezer kilométerrel odébb, egy laboratóriumban, ahol éjt nappallá téve dolgoznak az új védőoltás kifejlesztésén, amit egy olyan haiti kisfiú különleges sejtjei tesznek lehetővé, aki titokzatos módon immunis a betegségekre, egy tudós végigrohan a folyosón, elviharzik kollégái mellett, és beront egy tárgyalóba, ahol társai tűkön ülve várják, milyen eredménnyel zárul az embereken végzett kísérletek harmadik fázisa.

– Működik! – jelenti be a kutató, mire a termet betölti a túláradó emberi érzelem, ami oly régóta hiányzik a világból.

Az öröm.

 

VÉGE 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

További cikkek

Az Animus 2021-es újdonságai

Ígéretünkhöz híven jövünk a 2021-es megjelenési terveinkkel, és nagyon reméljük, hogy nem avatkozik közbe sem a járvány, sem egy zombi-apokalipszis, nem kell majd többszörösen újraterveznünk, azaz minden úgy halad majd, ahogy megszoktátok, ahogy megszoktuk.

Remek könyvekkel jövünk idén is, szóval drukkoljunk magunknak!

 

 

Tovább
Ön elavult böngészőt használ! A jobb felhasználói élmény érdekében kérjük, frissítse böngészőjét.   Értettem