Mitch Albom

2020-05-11

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter.

Első fejezet

 

„Az emberi lélek oly sokat képes elviselni, de ha megtörik, csakis egy csoda képes helyrehozni.”

– John Burroughs amerikai esszéíró

 

Előhang

 

VALAMIKOR A JÖVŐBEN…

 

Kisfiú kopog a parányi alagsori ablakon.

– Nyitva van – szól ki az idős asszony.

Felül a matracon, és megemeli a halványzöld takarót. A keze ügyében bedugott vízforraló, egy tányéron maradék zabkása.

A kisfiú átpréseli magát a nyíláson – csakis ő képes átférni rajta –, és lehuppan a padlóra. Tornacipője tompán ütődik az alagsor betonjához.

– Biztos, hogy nem lesz baj? – kérdi az idős asszony.

– Igen, asszonyom.

– Mert nem akarlak bajba keverni…

– Senki sem látott meg, asszonyom.

– Nem akarlak megbetegíteni.

A fiú dobbant egyet, hogy leverje a port a tornacipőjéről.

– Én sosem betegszem meg, asszonyom.

– Biztos vagy benne?

– Igen, asszonyom. Készen állok.

Egyetlen könnycsepp gördül le az idős asszony arcán. Felemeli a karját, mire a fiú közelebb lép, lerúgja a tornacipőjét és felpattan az ágyra. Az asszony ősz haja alatt, ami egészen a válláig ér, láncon függő kis medált lát. Ahogy a mellkasára fekteti a fejét, azon tűnődik, mit rejthet.

– Köszönöm – suttogja az idős asszony. – Köszönöm, hogy megölelhetlek, Kis Moses.

Köhögni kezd. A fiú türelmesen felemeli a fejét. Amint a roham alábbhagy, újra az asszonyhoz bújik. Érzi, ahogy a nő karja megfeszül körülötte, ahogy élvezi az egyszerű emberi érintés meghittségét.

– Szívesen, asszonyom – suttogja.

 

Első hét

 

HÓNAPOKKAL KORÁBBAN…

 

Kis Moses fut, ahogy csak a kurta lába bírja. Karja a magasba lendül, ajka oxigén után kapdos. Két idősebb fiú kergeti.

– Mindjárt elkapunk! – kiáltja az egyik.

– Ne! – sikít fel Moses.

– Ha megérintünk, vége!

Ismeri őket. Daniel és Buck. Két kamasz, akik mindig olyan mérgesek. Közelebb jutnak hozzá, száraz levelek porladnak el a talpuk alatt.

– Csak hozzád kell érnünk!

A rettegés ad neki erőt, hogy kilőjön. A hideg levegő perzseli a tüdejét.

– Ne hagyd, hogy elkapjanak, Moses!

Ava hangja. Ava a barátja. Elnéz balra, és látja, hogy ő is fut.

– Ava! – kiáltja.

– Végetek! – kurjongat Buck.

Moses visszafordul, és kis híján nekiütközik egy fának. Átveti rajta a karját, megpördül, és elcsúszik a hótól síkos köveken.

Elesik.

– Ne, Moses! – sikít fel Ava. – Kelj fel!

Szúr a lába. Lesöpör az arcáról egy falevelet. Már késő. A nagyfiúk megállnak felette.

– Ne! Ne! – sikoltozik, ahogy kesztyűje mögé rejti arcát. Csupasz és vörös a kezük. Felé nyújtják tekergőző ujjaikat.

– Megvagy! – mondja ki Daniel. – Te vagy a…

– FIÚK! GYERTEK! ESZÜNK!

–… a fogó! – fejezi be Daniel, és megérinti Mosest.

– Nem is! – tiltakozik Moses.

– De igen.

– Nem, nem! Amikor anya hív, vége a játéknak.

– Igaza van – lép közelebb Ava. – Ez a szabály.

Daniel vet egy pillantást Buckra, mielőtt megvonja a vállát.

– Felőlem… – dönti el Buck.

 

***

 

A mi időnkben és a mi világunkban, a városnak ebben a zugában négy család lakik egymással átellenben, közel a kiserdőhöz, ahol a gyerekek fogócskáznak. Ha valaki madárrá változna és átröppenne felettük, láthatná takaros rendben sorakozó otthonaikat: az új építésű ház fazsindelyes tetejét és a szerényebb cserepeket egy idősebb koloniális stílusú épületen, az átalakított tanyaház kettős kéményét és a negyvenes évekből hátramaradt almadaráló szabálytalan tetőszerkezetét.

Alacsonyabban szállva talán azt is láthatná, milyen gyakran kerülnek fizikai kontaktusba az itt élők, amikor kezet ráznak, ölelkeznek, hógolyóznak vagy szülinapi ajándékokat adnak egymásnak.

Négy család.

Egy zugban.

Észak és dél, kelet és nyugat.

Ebben a percben, egy héttel azelőtt, hogy örökre megváltozik a világ, a családok közül három éppen átkel az őket elválasztó havas utcákon: beszélgetnek, megölelik egymást, és a negyedik otthona felé tartanak, dr. Greg Myershez és a feleségéhez, Aimeehez, akik hét éve vásárolták ingatlanjukat, majd lebontották a kis tanyaházat, és felhúzták a helyébe azt, amit a szomszédok csak „McPalotának” neveznek.

Elöl halad a Lee család, Sam és Cindy, az informatika területén dolgozó sikeres pár, nyomában a házvezetőnővel, Rosebabyvel, aki Moses anyja. Fia – akit a termete miatt mindenki csak „Kis Mosesnek” hív – mellette szalad. Anyja közben a latyakot törölgeti az arcáról.

– Tiszta kosz vagy… – mormolja.

Mögöttük közeledik a lelkipásztor, a barna pilótadzsekit viselő Winston Towns, és a felesége, Lilly, aki egyszerre szorongatja mindhárom gyermekük kezét. Valamennyien kapucnis téli dzsekit viselnek, és az egyikük Super Soaker vízi pisztolyt szorongat a kezében.

Végezetül az almadaráló tulajdonosa, az öreg Ricketts érkezik hosszú nagykabátjában és kezében egy befőttesüveg jóféle almaborral, mellette felesége, Charlene, aki kis kontyba fogta seprűs ősz haját. A Mosest kergető két fiú – Daniel és Buck –, Rickettsék kamaszkorú unokái le-lemaradoznak. Charlene összeborzolja Daniel haját.

A McPalota ajtaja szélesre tárul.

– Mindenki egyszerre ért ide! – ereszti ki a hangját Greg.

– Boldog szombatot! – mosolyog Aimee.

A házigazdák megölelik a besorjázó vendégeket.

– Nem baj? – biccent Lilly fia vízi pisztolya felé.

– A kölykök odáig lesznek – von vállat Aimee.

– Gyümölcsöt hoztunk. – Cindy almával és körtével megrakott ezüsttálcát tart a kezében.

– Majd én viszem! – ajánlkozik Kis Moses.

Greg elmosolyodik.

– Hány éves is vagy, Kis Moses?

– Nyolc.

– Hát, az bizony szép kor.

Kis Moses komoly arccal nyúl a gyümölcsös tál után.

– Szeret segíteni – szúrja közbe Rosebaby.

Rosebaby haiti, és három éve dolgozik Leeéknél, mióta az országba érkezett. Moses tavaly csatlakozott hozzá, miután végre elintézték a papírokat.

– Oké, mindenki akassza fel a kabátját – emeli fel a hangját Aimee. – Van két nagy tál babsaláta – húsos és vegán –, meg kukoricakenyér, saláta és brownie.

Az utolsóként érkező öreg Ricketts beteszi maga után az ajtót. Mindenki biztonságban van odabent. Észak és dél, kelet és nyugat. Piszkos fehér fény szűrődik be az ablakon. Szombat van. Február eleje. Tél.

– Hallott valaki erről a vírusról? – kérdezi Lilly.

 

Második hét

 

Sam Lee belép az almadaráló épületébe. Vesz két almás pitét, a muffinokkal szemezget. Rickettsék családi üzeme – a harmadik legnagyobb Michiganben! – pitét, fánkot és egyéb süteményfélét is árusít az almabor mellett. Az öreg Ricketts hosszú foltos kötényben lép a pulthoz.

– Hogy s mint, Mr. Ricketts? – tudakolja tőle Sam.

– Jól. Hát odaát?

– Megvagyunk. Kaphatok egy olyan áfonyásat?

Ricketts a hosszú csipeszével veszi fel a muffint.

– Mit tud erről a kínai nyavalyáról? – kérdezi.

– A vírusra gondol?

– Aha.

– Csak amit olvastam.

– Elég rossz a helyzet odaát.

– Azt mondják.

– Már Amerikában is megjelent.

– Olvastam. Seattle-ben?

– Ott. Valaki behurcolta Kínából.

– Hát, ez már csak ilyen.

– Mégis, miféle hely ez a Vuhan?

Sam felnéz.

– Mr. Ricketts, én nem Kínából jöttem.

– Azt mondják, denevéreket meg kígyókat esznek.

– Mint említettem, nem onnan jöttem.

Ricketts felvonja a szemöldökét.

– Kínai, nem?

– A szüleim az ötvenes években vándoroltak ki Amerikába. Én már Flintben születtem. Flint azért elég messze van Kínától.

Ricketts felmordul. Sam érzi, ahogy a forróság az arcába szökik.

– Helyben fogyasztja, vagy elviszi? – kérdi Ricketts.

– Úgy volt, hogy helyben…

Ricketts felé nyújtja a muffint a hosszú fogóval.

– Csak tessék.

 

***

 

Greg Myers ráfordul BMW-jével a felhajtóra, és integet kiskamasz lányainak, Avának és Miának, akik hóembert építenek Kis Mosesszel. Viszontlátja kék Michigan baseballsapkáját a hóember fején. Felsóhajt. Erről is lemondhat.

– Jobb lesz, ha bementek, lányok – ereszti le az ablakot. – Elég késő van. Te is menj haza, Kis Moses, rendben?

Mia a kabátujjába törli az orrát. Ava havat dörgöl Moses arcába.

– Indulás, lányok!

A gyerekek szétrebbennek.

Később, az étkezőben Aimee zöldbabot szolgál fel vacsorára. Mia úgy vesz kézbe egyet és ereszti le a torkán, mintha giliszta lenne.

– Történt ma bármi érdekes? – kérdezi Aimee Greget.

– Tájékoztattak erről a kínai vírusról.

– Azt gondolják, hogy eljut ide?! Michiganbe?

– Csak követik a protokollt. Lényegében ugyanaz, mint az influenzánál.

– Akkor ez is valami influenza?

Greg belekortyol a kék Gatorade-es üvegbe.

– Nem tudom, mi ez – vallja be.

Ava felpattan.

– Végeztem!

– Még nem végeztél – mutat rá Aimee –, különben nem lenne ott a lazac a tányérodon.

– Ennyi fért belém. Ez amúgy is hal.

– Fontos, hogy egészségesen étkezzünk.

– Apa is ezért iszik energiaitalt?

Greg lenyeli a Gatorade-et.

– Ez is egészséges.

– Nagyon nem az. – Aimee lehalkítja a hangját. – Igazából tele van cukorral.

– Látod? – mosolyog diadalmasan Ava.

– Szerintem meghallotta – vigyorog Greg.

– Rendben – sóhajt fel Aimee. – Indulás! Vár a házi feladat, Ava. – A kilencéves Miához fordul, aki hat évvel fiatalabb a nővérénél. – Hát te?

– Mi van velem? – ráncolja a homlokát Mia. – Én szeretem a halat.

Aimee felkel, hogy a mosogatóhoz vigye a tányérokat.

– Azért csak vigyázz, Greg, nehogy elkapj valamit és megfertőzd a gyerekeket! Nem maradhatnak le a tanulással.

Greg a szájához emeli az energiaitalt.

– Senki nem marad le semmiről – jelenti ki.

 

***

 

Odafent a szobájában Ava nekilát az angol házijának. Esszét kell írnia, méghozzá „egyes szám első személyben arról, hogy valamilyen természeti elem”. Ava, aki mindig is jól fogalmazott, kinéz az ablakon. Látja az almadarálóból kiszűrődő fényt. Látja a Winston pásztor kéményéből feltörő füstöt. Látja a szélben lengő faágak sziluettjeit. Gépelni kezd a számítógépén.

„A levegő vagyok.”

Megáll és elgondolkodik, mielőtt tovább ír.

„A házak között mozgok. Lehetek fent és lent, kint és bent. Hangom is van, mint amikor a viharban megrázom az ablakokat. Elég erős vagyok, hogy tárgyakat mozgassak, akár még teherautókat is, ha hurrikánná változom.”

Megcsodálja művét. Kibont egy zacskó drazsét, és egy cukorkát pottyant a szájába. iPhone-ja életre kel a barátnője üzenetétől.

„Mizu?”

Nem válaszol. Tovább gépel.

„Azért legtöbbször kisebb dolgokat viszek. A havat a felhőkből, a vizet a locsolócsőből, a füstöt a kéményből. Meg a szagokat, a grillezett hús finom illatát éppúgy, mint a borz bűzét.

Talán nem mindig tetszik, amit hozok, de nem az én hibám. Csak azt továbbítom, amit rám bíznak.”

Elmorzsolja a cukrot a hátsó fogaival. Telefonja megint csipog egyet.

„VÉGE”, gépeli be.

 

***

 

Winston pásztor egy újszövetségi igeszakaszt olvas fel a szószékről:

– „De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek.”

Végignéz az arcok tengerén.

– Nem azért mondom, hogy megijedjetek – teszi hozzá.

A gyülekezet udvariasan nevetgél. A legtöbb padsor ma is megtelt. Winston pásztor elmosolyodik. Tudja, a hit nem mérhető le a vasárnapi istentisztelet látogatottságán, de ettől még tagadhatatlanul büszke.

– Senki sem szeret a világvégén elmélkedni – lép közelebb –, de ebben az igeszakaszban, ami Péter második könyvében szerepel, választ kapunk egy fontos kérdésre: Mikor tér vissza Krisztus? Visszatér-e valaha? Sokan felteszik ezt a kérdést, talán azért, hogy jól viselkedjenek, amikor majd az Úr visszajő.

– Péter mégis azt mondja, hogy amikor Jézus visszatér, nem figyelmeztet minket előre. Úgy fog jönni, mint egy tolvaj. És megítél majd mindenkit.

Winston felemelkedni lát egy kezet. Rosebaby az, a haiti nő, aki a Lee családnál él.

– Igen, Rosebaby?

– Miért hasonlítja a Szentírás tolvajhoz az Urat?

Néhányan elnézően kuncognak.

– Nos – feleli Winston –, ez csak egy… metafora. Péter így jelzi, hogy a megváltás meglepetés lesz a számunkra. A jó dolgok sokszor meglepetésként érnek bennünket.

Rosebaby összefonja két kezét az ölében.

– A rossz dolgok is – teszi hozzá.

Winston pásztor pislog egyet.

– Hogyne, persze. A rossz dolgok is.

 

Harmadik hét

 

Észak és dél, kelet és nyugat újra összegyűlik szombat délután, ezúttal Cindy és Sam Lee átépített tanyaházában. Elbontott válaszfalaival, magasba szökő mennyezetével, két jókora felülvilágítójával a hely tágas és szellős. A Lee család egy hosszú tölgyfa asztalon sorakoztatja fel a desszertválasztékot: fagylaltos bödönöket ezüstkanalakkal, és csokitortákat, zabpelyhes kekszeket meg banános muffinokat.

– Rendben – jelenti be Cindy, és letesz egy tál szőlőt. – A cukrászda hivatalosan is nyitva.

– Cindy – emeli fel a kezét Winston pásztor –, nem baj, ha előbb még mondok egy áldást?

– Hogyne, csak rajta.

A Winston család tagjai megfogják egymás kezét. A többiek is közelebb húzódnak, amíg végül minden apa és anya, fivér és nővér összekapcsolódik. Kis Moses elhúzza és a nadrágjába törli a kezét, mielőtt újra odanyújtja az anyjának.

– Úgy izzadsz, mama…

– Csitt! Éppen imádkozunk.

– Hálásak vagyunk neked, Urunk, az ételért, amivel a testünket táplálod, és kérlek, a te áldásod kísérjen minket. Ámen.

– Akkor MOST nyit a cukrászda – mosolyog Cindy.

A kölykök odasereglenek, összeütköznek, játékosan félreütögetik egymás kezét. Rosebaby takaros körben rendezte el a zabpelyhes kekszeket, egyiket a másikon.

– Ne fogdossatok össze mindent – korholja a gyerekeket Lilly. – Csak vegyétek el, amit akartok.

Aimee nyugtalanul nézi őket. Ő is látja, hányszor érintik meg a kölykök egymást, vagy olyasmit, amit előttük egy társuk – sütit, játékot, zsírkrétát –, azután milyen gyorsan a szájukhoz vagy a szemükhöz nyúlnak. Az új influenzára gondol, s hogy milyen gyorsan elterjedhet az egész iskolában. Az én kölykeim biztos elkapják, teszi hozzá magában. Elég rájuk nézni.

Az elmúlt években a négy család minden szombaton összegyűlt: a gyerekeik szeretnek együtt játszani, s így nekik sem kell más hétvégi elfoglaltságon törni a fejüket. Mindig másik családhoz mennek, így osztják meg a költségeket.

Ma a szokottnál is elevenebb a társalgás. Mialatt a kölykök literszám locsolják a csokiszószt, a felnőttek egymás mondataiba vágnak.

– A nővéremnek a vírus miatt kellett lemondania a hajóútját…

– Visszakapják a pénzüket?

– Hé, várjunk csak! Jegyünk van a csütörtöki meccsre, de most olvastam, hogy lefújják.

– Ugyan már, mennyire lehet veszélyes egy kosárlabdameccs…

– Nem a meccs…

– A tömeg. Ha csak egyvalaki elkapta…

– Pontosan…

– És továbbadja valakinek, aki továbbadja másnak…

– Jaj, ne már!

– Azután az is továbbadja…

– Pontosan…

– Ezért fújták le.

– Azzal a hajóval hazatértek az utasok?

– Nem, elzárták őket valahol. Karanténba.

– Rettenetes.

– Hallottátok, hogy némelyik iskola is bezár?

– Ugyan már! Az iskolák nem zárnak be.

– Szentséges Isten! Ha a nyakamba varrják a kölyköket, én bezárkózom a pincébe!

Nevetés.

– Én ezt nem értem. Nem úgy van, hogy csak az idősekre veszélyes?

– Nem, nem, csak az idősek halnak bele…

– Hé, Lilly, a gyerekek…

– Elnézést, de mindenki ezt mondja…

– Ha már szóba kerültek, a kölykök megkapták az idei oltásukat?

– A miénk igen.

– Aha.

– Azt tudjátok… Én is csak ma olvastam… hogy minden évben vagy 60 ezren halnak meg influenzában?

– Én is olvastam…

– Hullanak az emberek, de senkinek a szeme se rebben…

– Közben meg itt ez az új vírus… Hány áldozata van az egész államban, kettő?

– Két eset…

– Ezért fújják le a kosármeccseket? Téboly!

– Durván túlreagálják.

Aimee elhallgatja őket, miközben azt számolja, milyen gyakran kerülnek kapcsolatba egymással a gyerekek.

– Nem hinném – bukik ki belőle. – Mondd csak el, mi van Kínában, Greg!

Mindenki Greg felé fordul, aki nem örül ennek.

– Az Kína, szívem. Nem hinném, hogy itt is ez lesz.

– Mi van Kínában, Greg?

– Rengetegen meghalnak. Úgy tudni, lezártak egy teljes várost.

– Én is olvastam.

– Sam, te mit hallottál?

Sam felhorkan.

– Ne már! Ezt a kört már megfutottam Rickettsszel…

Most mindenki Rickettsre néz.

– Én csak megkérdeztem Samet, mit tud erről az egészről, mert… Tudjátok…

– Mert szerinte én is kínai vagyok – fejezi be Sam. – Elmondom újra, amit neki is. Flintben születtem. Pont annyit tudok Vuhanról, mint bármelyik jelenlévő.

– Sam. – Cindy lágyan megérinti a karját. – Azért ez nem teljesen igaz. Úgy értem, élnek ott rokonaink…

– Az én családom itt él.

– Várjunk csak! – kapja fel a fejét Aimee. – Rokonaitok vannak Vuhanban?

– Nem ott, Pekingben. Néhány nagynéni és nagybácsi.

– De nem is beszélünk velünk – szúrja közbe Sam.

– Én igen. – Cindy sokatmondó pillantást vet rá. – Nem mintha a kínaiak találták volna fel ezt az egészet, hogy az amerikaiak megkaphassák.

Ricketts beleharap egy zabpelyhes kekszbe.

– Hát, ez is egy elmélet – jegyzi meg.

– Fejezd be, Pete! – csattan fel a felesége, Charlene. – Ne légy ilyen bunkó.

Tekintetek rebbennek ide-oda. Ricketts jóízűt harap a kekszbe.

– Én csak mondom – mormolja.

– Hát, reméljük, hogy az a két beteg gyorsan felépül – veszi vissza a szót Lilly. – Akkor végre túllehetünk ezen az egészen.

– Ámen – toldja meg Winston pásztor.

– Ámen… Urunk… ámen…

– Mi a helyzet Kis Mosesszel, Rosebaby? – kérdezi Lilly. – Ő is megkapta az oltást?

– Kis Moses nem kap el semmit – legyint az anyja.

A többiek összenéznek.

– Rosebaby – csóválja a fejét Greg –, mindenki elkap valamit.

– Mindenki – mosolyog Rosebaby –, csak ő nem.

Greg összefűzi az ujjait, és egymáshoz ütögeti a hüvelykjeit. Látszik, hogy tudna mit mondani, de inkább feláll.

– Ideje megkóstolni azt a csokitortát…

 

Negyedik hét

 

Hétfő. Az öreg Ricketts meghúzza a kart az almadaráló falán. A hidraulika gőzgépet idéző hangon fújtat, ahogy kipréseli a levet az almapépből.

– Figyelj oda rá! – kiáltja Bucknak.

Buck bólint, de nem veszi ki a fülhallgatóját. Ricketts visszatér az asztalhoz és az újsághoz, amit eddig olvasott. Falja a vírusos híreket. Most azt mondják, már kilenc államban jelen van. Valaki meg is halt, a lapok szerint „egy 81 éves idős férfi krónikus alapbetegséggel”.

Ricketts felszisszen. Augusztusban tölti be a nyolcvanat.

– Papi – kiált fel Buck. – Hány préselés van még?

Ricketts arról olvas, hogy egyre többen vásárolnak be: élelmiszert, palackozott vizet és fegyvereket halmoznak fel az otthonaikban.

– Még öt – feleli. – A héten sok megrendelésünk van.

 

***

 

Kedd. Greg a csap alá tartja kislánya kezét.

– Beszappanozod alul, beszappanozod felül, azután összedörgölöd. Most préseld össze az ujjaidat valahogy így…

– Tudok kezet mosni, apu.

– Húsz másodperc, oké? Mindig számolj el húszig.

A Mia mellett álló Ava magát nézi a tükörben. A homlokán talál egy újabb pattanást.

– Jaj, ne már! – fakad ki.

– Figyelj te is, Ava. Ez most tényleg fontos. Meleg víz. Húsz másodperc.

– Miért kell ezt csinálnunk?

– Mert terjed ez a betegség.

– És miért kell kezet mosnunk?

– Hogy biztonságban legyünk. A szappan vigyáz ránk.

– Azt hittem, a rendőrség vigyáz ránk – jegyzi meg Mia.

– Azt hittem, Superman vigyáz ránk – vágja rá Ava.

– Azt hittem, Wonder Woman vigyáz ránk!

– Azt hittem, Fekete Párduc vigyáz ránk!

Greg elzárja a csapot.

– Csak el ne felejtsétek, amit tanultatok.

– Azt hittem, apa vigyáz ránk! – vigyorog Mia.

Greg felkapja sikítozó kislányát.

– Úgy is van!

 

***

 

Szerda. Lilly a szupermarketben tolja a bevásárlókocsit. Körülötte nyolc-kilenc másik vásárló kutakodik a szinte üres polcokon. Felnéz, és látja, hogy a papíráruosztályon van.

– Jesszusom – mormolja egy férfi. Térden állva próbál benyúlni az alsó polc legmélyére. Feltépett csomagot húz elő, benne alig két vécépapírtekerccsel. Lilly nézi, ahogy a kocsijába teszi, amit mostanra megpakolt ásványvízzel, tonhallal és babkonzervekkel. Tíz elemlámpa is van nála.

– Elnézést, itt dolgozik? – kérdezi tőle.

– Nem! – csattan fel a férfi. – Nem DOLGOZOM itt!

Elmanőverezik a bevásárlókocsival.

Lilly elnézi a férfi távolodó alakját, sértve érzi magát a kirohanása miatt. Amikor megfordul, fiatal indiai nőt pillant meg, aki ugyanúgy az alsó polcnál kuporog, mint a férfi az imént. Végül sóhajtva egyenesedik fel.

– Elvitte a legutolsót is – csóválja a fejét. – A fenébe.

 

***

 

Szerda este. Sam és Cindy az osztott bőrkanapén, a nagy lapos tévéképernyő előtt ül. Sam ölében számítógép. Fel se néz, ahogy megy a híradó. Amúgy sincs szó másról, csak a vírusról és más országok nehézségeiről.

A nappali egybenyílik a konyhával, ahol Rosebaby a szemetesbe kotorja a vacsora maradékát. Néha vet egy pillantást a képernyőre.

– Te mit gondolsz? – kérdi Cindy Samet.

– Miről? – A férfi továbbra se néz fel.

– A vírusról.

Sam gépel.

– Nem tudom. Jobb dolgom is van.

– Mindig van valami dolgod.

Sam nagyot sóhajt, de a tekintetét most sem emeli fel.

– Igazad van, Cindy. Mindig van dolgom. Ezt hívják munkának.

– Ja, tudom. Nekem is van.

Cindy közelebb húz egy párnát, és rákönyököl. Feljebb veszi a hangerőt. Sam habozik, mielőtt tovább gépel.

– Én végeztem is – szólal meg Rosebaby. – Szükségük van még valamire?

– Nem, köszönjük – feleli Cindy. – Jó éjt, Rosebaby!

– Jó éjt! – mormolja Sam.

Rosebaby újabb pillantást vet a képernyőre. Látja az orvosokat, akik maszkkal fedik az arcukat. Látja a távoli országok betegeit a kórházi ágyukban, sokszor egyedül, minden ellátás nélkül.

– Jó éjt! – köszön el.

 

***

 

Csütörtök. Kis Moses a tanterem padlóján nyújtózik, és osztálytársaival együtt az ujjával festeget. Bár a kora alapján harmadikos is lehetne, még elsőbe jár, annyira le van maradva a többiektől az angol és a matematika terén.

A mellette fekvő kislány, Alexis hullámvonalat rajzol, és pontot biggyeszt a végére.

– Tudod, mi ez? – kérdezi.

Moses oldalt billenti a fejét.

– Nem – vallja be.

– Ez egy kérdőjel.

– Az mit jelent?

– Ha kérdezni akarsz valamit, ilyet teszel a mondat végére. Ettől lesz kérdés. Ha például azt mondom, „Hová mész, Moses?”, kérdőjelet teszek a végére.

Moses elmosolyodik. Szeret új dolgokat tanulni. Belemártja ujját a kék festékbe, és lemásolja a jelet a kislány lapjáról.

– Így?

– Igen, de kell hozzá egy kérdés is.

– Oké. Hmm… Szereted a banánt?

– Igen.

– Jó. Megeheted az enyémet. Én nem szeretem.

Nevetnek, és összeütik a tenyerüket, festéket kennek egymás ruhájára.

– Gyerekek! Most mindenki mossa meg a kezét! Indulás!

A tanítók a mosdókagylókhoz terelik a gyerekeket. Moses magával vinné a papírját, de a tanítónő megállítja.

– Most kezet mosunk, Kis Moses.

Néhány perc múlva felöltözve sorakoznak a folyosón.

– Fiúk-lányok – emeli fel a hangját az igazgató –, az iskola ma bezár. A szüleiteket már értesítették, nemsokára eljönnek értetek.

Moses a sor végén áll. Zsebébe túr a kesztyűje után. Az egyiket kitapogatja, de a másik zsebe üres. A mamája haragudni fog, ha elveszítette. Idén már elhagyott egyet.

Félrehúzódik és visszaindul a tanterem felé. Elhalad az iroda előtt, ahol látja a menzás nénit, Julianna kisasszonyt, aki egyedül van. Hallja, ahogy köhög.

Megkocogtatja az üveget és integet neki.

Julianna kisasszony ijedten kapja fel a fejét. Ahogy Moses kinyitná az ajtót, egyszerre kezdi rázni a mutatóujját és a fejét. Azután tovább köhög. Nagyon betegnek tűnik. Moses elereszti a kilincset. Összezavarodik. Julianna kisasszony máskor mindig örül, ha látja. Néha még egy kis finomságot is odacsúsztat neki.

Most csak felemeli a kezét, mintha azt mondaná, „ne haragudj”. Moses gondolkodik, azután lehajol, és kinyitja a táskáját. Elővesz egy papírlapot, és talál hozzá egy zsírkrétát. Rajzol valamit. Azután felemeli a lapot az üveg elé, hogy Julianna kisasszony is láthassa.

Egy kérdőjel az.

 

***

 

Csütörtök este. Greg belép a hálóba, ahol Aimee a híradót nézi.

– Meddig tart, amíg megfékezik? – tudakolja Aimee.

Greg leül az ágyra. Megdörzsöli a homlokát.

– Nem tudják megfékezni – feleli végül.

– Hogy érted?

– Ma szóltak, hogy készüljünk a legrosszabbra. Készleteket halmoznak fel. Felhívják a betegeket és lemondják az időpontokat, vagy csak telefonon keresztül adnak nekik tanácsot. Azt akarják, hogy a lehető legkevesebben legyünk.

Egy pillanatra elhallgat.

– Olvastam róla, Aimee. Ez nem közönséges influenza. Ahhoz túl magas a fertőzési ráta, és az eddigi halálesetek alapján… Nem is tudom. Úgy néz ki, a tüdőt támadja meg.

Aimee elkerekedett szemmel várja a folytatást.

– Figyelj – teszi hozzá a férje. – Ma behozták az első esetet. Pont, amikor eljöttem. Még nem jelentették be. Egy nő. Az intenzíven különítették el.

– Az intenzíven?

– Igen.

– Láttad is?

– Nem.

Aimee felül az ágyon.

– Ennek semmi értelme. Te is hallottad az elnököt. Azt mondta, nincs semmi. Azt mondta, elmúlik.

Greg feláll.

– Az ilyesmi nem múlik el csak úgy.

Kimegy a fürdőbe. Egy perccel később visszatér. Aimee a telefonját nyomkodja.

– Mit csinálsz?

– Hívom anyát. Teljesen egyedül van. Magunkhoz kell vennünk.

 

***

 

Péntek. Winston pásztor és Lilly az üres templomban ül.

– Ma el kell mondanunk az embereknek – csóválja a fejét Lilly.

– Csak ha nem tartunk több istentiszteletet.

– De hát nem tartunk több istentiszteletet…

– A hírekben azt mondták, 250-nél nem lehetünk többen.

– És?

– Én lennék a legboldogabb, ha összejönnénk annyian.

– De legalább százan vagyunk. Az is elég sok. És ha tényleg olyan veszélyes?

– Mi Isten igéjét terjesztjük, Lilly.

– De mi van, ha közben valami mást is?

Winston pásztor megdörzsöli az állát. Kitapogatja őszülő pofaszakállát. Körülnéz a kongó imaházban. Néma és tiszta, nemrég festették ki. Hétköznap is szeret itt ücsörögni. Olyan békés, szinte éteri a nyugalom, mintha az Úr külön örülne, hogy nem csak vasárnap jön ide valaki.

– Beállíthatnánk még egy kézfertőtlenítőt – veti fel.

– Csak ne legyél ebben olyan biztos – ingatja a fejét Lilly. – A szupermarketben már egy darab sincs. Ahogy az összes vécépapír is kifogyott.

– A vécépapír?

– Igen.

– De hát miért?

Lilly hátradől.

– Az embereknek nem kell különösebb ok arra, hogy pánikba essenek, Winston.

Hirtelen kinyílik a hátsó ajtó. Rosebaby lép be hosszú barna kabátban, a fején sállal.

– Hello, Rosebaby! – Winston pásztor meglepetten néz fel. – Minden rendben?

Rosebaby közelebb lép.

– Mi az, kedvesem? – kérdezi Lilly is.

Rosebaby lesüti a szemét.

– Meg kell gyónnom valamit…

Winston feláll.

– Jó, rendben. Bemehetünk az irodámba…

– Kis Mosesről van szó.

– Csak nincs baja a kisfiának? – kap levegő után Lily.

Rosebaby görcsösen ökölbe szorítja kezét.

– Nem az én kisfiam – feleli érdes hangon. – Most, hogy itt ez a betegség, van valami, amit tudniuk kell…

 

VÉGE AZ ELSŐ FEJEZETNEK