Mitch Albom 5. rész

2020-06-11

 

Mitch Albom

Emberi érintés

Valós időről – valós időben

 

Az Emberi érintés a reményről szól, és valós időben, a mi időnkben, a koronavírus világjárvány közepette játszódik. Mitch Albom minden héten újabb résszel jelentkezik. Az új fejezetek eredeti nyelven a www.humantouchstory.com weboldalon érhetők el.

 

Az Emberi érintés egy michigani kisvárosban játszódik, és négy család életét követi nyomon, akik egyazon kereszteződés négy sarkán élnek. Amikor az új vírus elterjed Amerikában, a változások nem kerülik el az egykor meghitt környéket sem, ahol lassan elmaradoznak a hagyományos szombati összejövetelek. Némelyek közelebb kerülnek egymáshoz, mások bizalmatlanná válnak és eltávolodnak a többiektől. Egy orvosnak nehéz döntéseket kell hoznia. Egy lelkész hitét próbára teszik a válsághelyzet idején hozott rendszabályok. Egy kínai–amerikai pár a társadalom perifériájára szorul. Egy kisfiú pedig, megmagyarázhatatlan és csodálatos hatalma birtokában, reményt és kiutat kínál – amíg váratlanul nyoma nem vész.

 

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

 

Ötödik fejezet

 

Kilencedik hét

 

Charlene és Ricketts a konyhában vitáznak.

– És ha valami történik vele?! – kiált fel Charlene.

– Nem kell így sivalkodnod, Charlene, itt állok előtted – feleli Ricketts higgadtan. – Semmi sem fog történni vele. Üzent a testvérének, hogy jól van.

– Kizártad az otthonából!

– Ahogy mondod, kizártam, méghozzá a saját érdekünkben! Nem mi mondtuk neki, hogy kösse el azt a motoros szánt. Nem miattunk került börtönbe, kapta el azt a nyavalyás vírust, és oldalgott vissza, mint a kivert kutya…

– Elég már, elég! – sikoltozza Charlene. – Attól még Mary fia marad!

Ricketts az öklével csap le a pultra. Mary, Buck és Daniel anyja volt az egyetlen gyermekük. Életvidám, kicsattanóan egészséges nő, aki egy lakberendezési és kertészeti áruházban dolgozott, maga varrta a ruháit, és egyedül nevelte a két fiát is, miután a férjét jobban izgatta a szerencsejáték, mint a családja. Négy éve is a munkából tartott hazafelé, amikor egy részeg sofőr egyenesen nekihajtott, a teherautójával áttérve a másik sávba.

Buck és Daniel azóta Rickettsék gondja.

– Hol alhat egyáltalán? – sírja el magát Charlene.

– Biztos a barátainál. Nézd, ha holnap nem hív, megyek és megkeresem, oké?

Charlene letörli a könnyeit.

– Oké? – ismétli meg a kérdést Ricketts.

Charlene szótlanul bólint.

 

***

 

Buck egy fán kuporog, távcsővel a kezében, amit most Anthony felé nyújt, aki egy alacsonyabb ágon ül.

– Lássuk, mit csinál a kis sárga! – Anthony állít a lencsén. – Hé, várjunk csak! Itt jön.

A négy idegen – Buck, Anthony, JP és Riley – összehúzza magát, noha Sam ebből a távolságból biztos nem szúrja ki őket.

– Mi a francot csinál? – mormolja Riley.

– Indul, hogy megfertőzze az embereket – vágja rá JP. – A rohadék.

– Nyugi! – hűti le Anthony. – Csak a postaládához megy.

Buck vet rájuk egy pillantást. Belefáradt már, hogy száműzve éljen, gyorskaját egyen, hálózsákban aludjon és a „nemzetőrségről” fantáziáljon. Még mindig haragszik a nagyapjára, de már ezt is unja. Hiányzik neki a testvére. Hiányzik a szobája.

– Nézd a vírusgazdát, összefogdossa a postaládát – mormolja Riley. – Ha majd a postás legközelebb erre jár, elkapja a fertőzést, és szépen elviszi mindenkinek.

– Tipikus ferdeszemű – rázza a fejét JP. – Szarik az egész világra.

– Tudjátok, innen akár le is szedhetnénk – jegyzi meg Riley.

Anthony elvigyorodik.

– Te talán „le tudnád szedni”?

Riley megpörgeti ujján az egyik pisztolyt, amit Ricketts alagsorából csórtak el.

– Még szép. Ezzel a kis aranyossal…

– Ez a „kis aranyos” legfeljebb ötven méteren belül hatásos. Mármint olyannál, aki tudja, mit csinál.

– Pontosan tudom, mit csinálok. – Riley kihúzza magát.

– Azt mondod? – gúnyolódik Anthony.

– Hé, srácok, eltennétek azt a pisztolyt? – kéri Buck.

Riley a melegítője zsebébe dugja a fegyvert.

– Nyugi, Bucky fiú. Tele ne pisáld a nadrágod.

A többiek felröhögnek. Buck sóhajt egyet. Nézi, ahogy Sam visszaindul a postával. Kis Moses kiszalad a házból, és átöleli a lábát.

– Hé, ki ez a fekete kölyök? – kérdezi Anthony.

 

***

 

Aimee egyedül ül a konyhaasztalnál, kezében a meghívóval. Elkalandozik a tekintete.

Alig várjuk!”, írta a barátnője, Donna lila tintával. Még hetekkel korábban. Most szombaton lenne az ünnepség, a huszadik házassági évfordulójuk Greggel. Kibéreltek egy kis különtermet a Marriottban. A kedvenc olasz éttermük szállítaná a vacsorát; nyolcvan vendég előtt újítanák meg a házassági fogadalmukat. Greg még szmokingot is bérelt.

De most? Aimee kis híján elneveti magát. A szálloda bezárt. A ruhakölcsönző is. Az étterem végleg. És törvény tiltja, hogy nyolcvan ember bármilyen okból összejöjjön. A legtöbb vendég még azzal sem bajlódott, hogy válaszoljon a meghívásra. Mindenki egyértelműnek veszi, hogy a buli ugyanúgy elmarad, mint minden más, amíg csak az élet vissza nem tér a régi kerékvágásba. Az pedig nem egyhamar lesz.

Mostanra világszerte több mint 2,5 millióan fertőződtek meg; a halálos áldozatok száma meghaladja a 200 ezret. Valahányszor úgy tűnik, hogy kezd normalizálódni a helyzet, Greg azzal tér haza a kórházból, hogy „Sokkal több a fertőzött, mint mondják”, és ettől még jobban elkeseredik. Anyja továbbra is az intenzíven fekszik. Látogatás helyett be kell érnie azzal, hogy Greg egyszer felhívta Skype-on a kórteremből. Az anyja nem volt magánál a sok nyugtatótól; még az se biztos, hogy a hangját hallotta. De legalább megpróbálta.

„Én vagyok az, anya. Aimee. Túl fogod élni, mama. Csak ne add fel…”

Kezébe temeti arcát. Annyira fáradt…

– Anyu? – hallja meg Avát.

Aimee letörli a könnyeit, és felemeli a fejét. Lánya a hűtőnek támaszkodik, és görcsösen átkarolja magát. Kipirult és maszatos az arca, mintha ő is sírt volna.

– El kell mondanom valamit.

– Mi az, szívem?

– A nagyiról van szó.

– Mi van vele?

– Dühös leszel rám. Kérlek, ne haragudj. Nem tudtam, oké? Nem tudtam!

Aimee pislog egyet. Elkomorul a hangja.

– Mit műveltél, Ava?

 

***

 

Greg új védőruhát és kesztyűt húz, mielőtt belép Ginger szobájába. Ugyanúgy találja őt, mint korábban: mozdulatlan és öntudatlan, az arcát maszk borítja. Tizenegyedik napja a lélegeztetőgép tartja életben. Tudja, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. Az eltelt idővel exponenciálisan nő a kockázat, hogy károsodnak a kognitív és testi funkciói. Ginger kis híján nyolcvan. Kifutnak az időből.

Megpaskolja a mellkasát, és kitapogatja a fiolát, amit Rosebaby adott neki a szombati sétán. Bár nem hisz benne, hogy van értelme, nem dobta el. Valamiért megmaradtak benne Rosebaby szavai: „Ha van esze, és meg akarja menteni Aimee anyját, ezt most szépen elteszi.

Mindig is volt egy különös érzése Kis Moses kapcsán. A korához képest talán aprócska – ezt a korábbi alultápláltság számlájára írja –, mégis szokatlanul nyugodt, és örökké derűs kisfiú. Kimeríthetetlen az energiája, mint egy játéké, aminek sosem merül le az eleme. Rosebaby kitartóan állítja, hogy még életében nem betegedett meg – se bárányhimlő, se mumpsz. Még az influenzaszezonban is, amikor sorra dőlnek ki a kölykök, Kis Mosesnek kutya baja.

Nyilván csak véletlen, veszi vissza a tudományos énje az irányítást. Újra az anyósához fordul. Eszébe jut, hogy amikor alig két hete kivették az otthonból, játékosan arra panaszkodott, hogy „ott legalább tudják, hogyan szeretem a tojást”. Erre most itt van, lélegeztetőgépen küzd az életéért. Ez a hirtelen állapotromlás még az ő szemében is döbbenetes.

Elindul a folyosón. Meglátja Carlt, a virológust és kutatóorvost, akivel együtt játszik a kórházi softballcsapatban. Fiatal, zseniális, és imád sörözni. Amennyire tudni lehet, nem ódzkodik egy kis kockázattól.

– Hé, Carl, van rám egy perced? – kérdezi.

Carl hosszú barna haja gondosan háló alá van tűrve. Szemüvege egy N95-ös maszkon támaszkodik.

– Mi a helyzet, Greg?

– Megnéznél nekem valamit a laborban?

– Persze. Mit?

Greg körülnéz, mielőtt benyúl a védőruhája alá.

– Tudom, milyen hülyén hangzik, de…

 

***

 

Kis Moses átszalad a hátsó kerten, kabátja a levegőbe libben, két karja kitárva.

– Én vagyok Flash! – kiáltozza, ahogy kedvenc képregényhősét utánozza. – Gyors, mint a villám!

Éles napfény szúrja át a késő áprilisi felhőket. Kis Moses Jean néni háza felé tart. Jean nénihez a templomból. Minden vasárnap szokta látni, mert általában az édesanyja mellett ül. Azért megy el hozzá, mert a mamája azt mondta: „Szerintem Jean néninek szüksége van rád, Kis Moses.” Mindig azt teszi, amit az anyja mond, méghozzá szívesen. Szeret másokhoz járni.

Amint eléri a házat, megtorpan. Winston pásztor autóját látja ráfordulni a felhajtóra. A pásztor kiszáll.

– Én vagyok Flash – suttogja Kis Moses, ahogy villámgyorsan a felhajtóhoz szalad, és lekuporodik, mielőtt bárki meglátná.

Winston pásztor becsenget. Jean lánya jelenik meg a bezárt szúnyogháló mögött.

– Pásztor…

– Jó napot! Én… hallottam, hogy Jean nincs jól, és gondoltam, meglátogatom…

– Elkapta a vírust, pásztor. Már hat napja.

– Jaj, annyira sajnálom…

Lánya felemeli a kezét.

– Az istentisztelet után betegedett meg.

– Á, értem. – Winston hangja elakad. – Az nem lehet, hogy már betegen jött oda?

A lány nem felel.

– Mármint… azt olvastam, hogy valaki napokig is tünetmentes lehet…

– Van még valami?

– Megmondaná Jeannek, hogy érdeklődtem utána?

– Majd megmondom, ha felébred. Napi tíz órákat alszik. Komoly fájdalmai vannak. Ráadásul még a közelébe se mehetek. Egyikünk se. Itt van lent a földszinten. A lépcsőn hagyjuk neki az ételt és a tiszta törülközőt.

Winston pásztor nem tudja, mit mondhatna.

– Imádkozunk érte – böki ki végül.

– Hát csak rajta! – A lány becsukja az ajtót.

Winston pásztor visszatér az autójához, de Kis Moses még előbb odasurran a ház falához. Nem tudta, hogy Jean néni beteg.  A kisfiú a terasz üvegajtajának nyomja az arcát. Távcsövet formál a kezéből, hogy kizárja a tükröződő napfényt. Látja Jean nénit a fotelben, állig betakarózva. A tévében némán peregnek a képek.

Megkocogtatja az üveget. Jean néni nem reagál. Kis Moses megmarkolja a kilincset, és elhúzza az üvegajtót. Belép, és kibújik a cipőjéből, ahogy a mamája tanította.

Közelebb megy a nénihez, aki alszik, szemüvege láncon függ a nyakában. Jobb karja lelóg a fotel karfájáról. Kis Moses visszagondol arra, amit a mamája mondott: „Szerintem Jean néninek szüksége van rád.” Mégsem akarja felkelteni.

Befurakodik hát lelógó karja alá, és befészkeli magát. Gyengéden az asszony arcához szorítja forró kezét.

– Minden rendben, Jean néni – suttogja. – Én vagyok Flash.

 

***

 

Cindy a monitorra mered. Rákattint a frissítésre, hátha valami tévedés, de nem. Az e-mail visszatér, és tökéletesen egyértelmű.

„A jelenlegi súlyos járványhelyzetben sajnálatos módon arra kényszerülünk, hogy megszüntessük a munkakörét. Az üzleti tevékenységünkben tapasztalható, előre nem látható drámai következmények miatt meg kell hoznunk ezt a fájdalmas döntést, mindazonáltal nagyra értékeljük hűségét és eddigi munkáját…

Képtelen tovább olvasni. Kirúgták? Munkanélküli lett? Kilenc év… Ennyit töltött a cégnél, ami informatikai rendszereket fejleszt az idegenforgalmi üzletág szereplőinek. A vírus miatt már senki sem utazik. Senki sem száll meg a hotelekben.

Akkor is, hajtogatja magában, egyszer csak vége lesz, nem? Nem kellene felégetniük minden hidat.

– Nem értem – mondja ki hangosan, ahogy elerednek a könnyei.

– Mit nem értesz? – Sam a válla felett olvassa el a levelet. – Lapátra tesznek. És ne hidd, hogy nem azért, mert az ő szemükben te is kínai vagy.

– Sam…

– Kérdezd csak meg a fehér kollégáidat, ők is kaptak-e ilyen levelet! Lefogadom, hogy nem.

Cindy szeméből potyognak a könnyek.

– Figyelj! – csóválja a fejét Sam. – Nem beszéltem róla, de egyik nap meló után megkergetett egy őrült azzal, hogy húzzak haza Kínába. Ráugrott a kocsira, és megpróbált leköpni.

Cindy teljesen ledermed.

Leköpni, téged? Mégis mikor…

– Néhány hete.

– Sam…

– Csak azt mondom, hogy minket hibáztatnak az egészért. Az emberek bűnbakot keresnek, mi pedig épp kéznél vagyunk.

– A házunk elé is kitettek egy táblát…

Sam felkapja a fejét.

– Micsoda?

– Amikor beteg voltál. Egyszerűen leszúrták a gyepre.

– Milyen táblát?

– Nem akartam elmondani, mert…

– Milyen táblát?!

Cindy felkap egy szalvétát, és belefújja az orrát.

– Az állt rajta, hogy vírusosak vagyunk, és kerüljenek el minket.

Sam a mennyezetre emeli a tekintetét, és felnyög.

– A mi kedves kis szomszédságunk…

– Nem tudhatjuk, hogy…

– Mit nem tudhatunk? Ricketts csinálta, bármibe lefogadom.

– Nem tenne…

– Nem tenne ilyet? Ezt akartad mondani? Az egy rasszista seggfej! Csak az alkalmat várta.

Cindy összecsukja a laptopot.

– A lényeg, hogy kirúgtak, Sam. Mihez kezdünk? Egyhamar nem találok másik állást. A számlákat addig is fizetni kell. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy…

– Én is tudom, hogy a számlákat fizetni kell, Cindy!

Sam járkálni kezd a kanapé körül. Cindy teste zsibbad, tompa fájdalmat érez a gyomrában.

– Elköltözünk – jelenti ki Sam. – Elköltözünk erről a rohadt képmutató környékről!

A konyha mögötti folyosón Rosebaby megszorítja a seprű nyelét. Lesüti a szemét, ahogy vonakodva elindul, hogy kitakarítsa a szobáját. Amint beteszi maga mögött az ajtót, felveszi a telefont. Beüti a hosszú számsort. Egy idő után meghallja az idegen tárcsahangot.

Allo? – kérdezi tőle egy hang.

Margaret, se mwen – szól a telefonba. Én vagyok az, Margaret.

Rosebaby! Mwen kontan tande ou! – De örülök, hogy hallom a hangod. – Eske ou byen? – Jól vagy?

Mwen bezwen èd. – A segítségedet kérem.

– Kisa? – Mi kell?

– Mwen bezwen jwenn doktè fèy bò lakay ou-an. – A gyógyító a falunkból.

 

***

 

Greg beáll az autójával a kórház mélygarázsába. Az elmúlt nyolc hétben félt idejönni, de ma szinte megkönnyebbülten parkol le.

Leállítja a motort, és integet egy elhaladó nővérnek, aki tetőtől talpig be van öltözve. Előveszi a maszkját, de megdermed, mielőtt felhúzná. Nem tudja kiverni a fejéből azt az estét.

Arra ment haza, hogy a kisebbik lánya, Mia a lépcsőn ül.

Miért ücsörögsz itt egymagadban? – kérdezte tőle.

Nem bírom hallgatni őket – felelte Mia. – Neked se fog tetszeni.

Az elkövetkező órában azt kellett hallania, hogy a tizenöt éves lánya, Ava nem csupán eljárt otthonról és találkozott egy barátjával – miután Aimee nyomatékosan figyelmeztette, hogy nem kerülhet kapcsolatba a többi gyerekkel –, de az a „barát” valójában egy Troy nevű fiú, akivel az erdőben csókolóztak, mielőtt Troy ágynak esett a vírustól. Ava pedig elhallgatta előlük az egészet, egy teljes héten át.

– Istenem, egyáltalán van fogalmad arról, mit csináltál?! – Aimee Avát hibáztatta, amiért az anyja megbetegedett. Gregnek minden meggyőzőerejére szüksége volt, hogy megnyugtassa – miközben ő is ugyanerre gondolt.

Hogy lehetnek a kamaszok ennyire felelőtlenek? – tűnődött el. A legrosszabb, hogy az egész veszekedés alatt mindenkinek tartania kellett a három lépés távolságot. Amikor Ava végül hisztérikusan sírva fakadt és úgy üvöltött, mint egy megsebzett állat, Greg legszívesebben megnyugtatta és megölelte volna, de ugyanúgy nem tehette ezt vele, ahogy Aimeevel és Miával sem. Egyikük sem kerülhetett kapcsolatba másokkal. Mintha máris fertőznénk, gondolta Greg.

Másnap letesztelték Avát. Ma derül ki, hogy fertőzött-e. Tünetmentes, de az orvosok szerint ez semmit sem jelent. Mi több, a leghatásosabban éppen azok terjesztik a vírust, akik a betegség korai, tünetmentes szakaszában járnak.

Hát miféle ellenség ez? Elképesztően hatásos. Még csak nem is látni, de már ott van. Sokan nem is tudják, hogy elkapták, míg mások napokon belül meghalnak. Az öregekre veszélyes, de fiatalokkal is végez. Levegőben, felületeken, ruhán keresztül terjed. Senki sem lehet biztos abban, hogy immunis lesz a második hullámra, csak mert átvészelte az elsőt.

Greg belép az épületbe. Megmérik a testhőmérsékletét. Lehúzzák a kártyáját. A szabályok értelmében jelentenie kéne, hogy a lánya útján kapcsolatba kerülhetett egy fertőzött személlyel –azután kötelezően beutalnák a 14 napos karanténba –, mégsem szól. Most nem zárhatják ki. Most aztán nem. Ginger lassan két hete lélegeztetőgépen van. Meg kell kapnia Ava eredményét, azután…

– Greg!

Megfordul, és Carlt, a virológust látja, amint sietős léptekkel felé közeledik. Megragadja a könyökét, és áttereli a vészkijáraton, szinte kilöki a lépcsőházba.

– A vér – zihálja. – Hol szerezted?

– Miért? Mit találtál?

Carl megcsóválja a fejét.

– Még soha nem láttam ilyet. Honnan van? Mondd már meg, ember!

– Egy nyolcéves fiúé.

Carl hátrébb lép. Előhúzza a fiolát a köpenye zsebéből.

– Ez… ez tényleg mindent megváltoztat.

 

***

 

NEM HAGYJUK! NEM HAGYJUK!

A michigani kormányzói palota előtt összegyűlt tömeg az intézkedések ellen tiltakozik. A tévékamerák felvesznek mindent.

– Nem tarthatja bezárva az üzleteinket! – üvölti egy szakállas férfi az egyik riporter képébe. – Ez itt Amerika! Ki kell nyitni a boltokat! Vízre kell engedni a halászokat! Ez a nő szétcseszi a gazdaságunkat! Ki a francnak képzeli magát?

Míg más tüntetők tülkölnek és kántálnak, Buck, JP, Riley és Anthony azok közt ácsorog, akik gyakorlóruhákba és amerikai zászlókba öltöztek. Sok köztük a fegyveres, aki készségesen pózol a kameráknak.

Nem hagyjuk! Nem hagyjuk!

Buck elolvassa a táblákat: „VONJÁK VISSZA A RENDELETET!”, „Mi vagyunk a nép!”, „Az egész járvány KAMU!”, „Hagyjanak minket élni!”. Némelyek maszkot viselnek, de korántsem mindenki. Sokan összetömörülnek, pedig tartaniuk kellene a biztonságos távolságot.

– Hé, figyeljetek! – szalad hozzájuk egy férfi zöld terepmintás egyenruhában. – Most jönnek erre a kamerával. Ha látjátok kigyulladni a piros lámpát, adjatok nekik!

Amikor néhány perc múlva az operatőr feléjük fordítja a kamerát, el is szabadul a pokol. Hirtelen mindenki kiereszti a hangját.

– Szabadság vagy halál! Szabadság vagy halál! – Néhányan a fegyvereiket rázzák, mások üvöltenek. Nyolc-kilenc másodpercen át, ahogy a torkukon kifér. Amint a kamera továbblendül, elhalkulnak, és mindenki lehiggad.

– Ez kurva jó volt! – lelkendezik a gyakorlóruhás. – Tuti benne lesz a híradóban!

Buck elvigyorodik. Még sosem szerepelt a tévében. Felemeli a kezében szorongatott pisztolyt, és elkurjantja magát.

– Juhééé!

– Te vagy az, Buck?

Buck megpördül, és szembetalálja magát a nagyapjával, az öreg Rickettsszel.

– Te meg mi a frászt keresel itt, Buck? És az… várjunk csak, az az én pisztolyom? A rohadt életbe, Buck! Az az én pisztolyom?

Buck megfordul és eliramodik, Ricketts üldözőbe venné, de JP és Riley közbeavatkozik.

– Hé, öreg! Valami gond van?

– Szálljatok le rólam, rohadt punkok. Ő az unokám!

Ricketts lerázza magáról Riley-t, aki elterül a földön. Valaki elkiáltja magát: „Adj neki!”, mire a sötétkék egyenruhás és pajzsos rendőrök azonnal hátraszorítanak mindenkit.

Buck már messze jár, de tovább fut, ahogy a lába bírja. Visszasandítva látja az egymásnak feszülő rendőröket és tüntetőket, de csak rohan tovább, azután – BAMM! Fejjel nekirohan egy „Parkolni tilos” táblának.

Megpördül körülötte a világ.

Elveszti az eszméletét.

 

***

 

– Biztos, hogy ezt akarja, pásztor? – kérdezi a szakács.

– Igen, biztos. – Winston is felhúzza a maszkját.

Bejött Detroitba, erre a rossz hírű környékre, az Üdvhadsereg egyik hajléktalanszállójára. Önként jelentkezik konyhai munkára, hogy etesse a hajléktalanokat, akiknek pozitív lett a vírustesztjük. Sapkát és kék gumikesztyűt visel. Az egyszer használatos papírköpenyekből és arcpajzsokból már kifogytak.

– Hát, örülünk, hogy itt van – bólint a szakács. – Már kilenc órája talpon vagyok, egész éjjel meg se álltam. Manapság nem sokan jelentkeznek önkéntesnek.

– Pedig az Úrnak most van ránk a legnagyobb szüksége.

– Az tuti – vágja rá a szakács.

Winston beáll a konyhába, és a hosszú főzőkanállal kevergetni kezdi az óriási fazék zabkását. Igazság szerint a bűntudata hozta ide. A gyülekezetéből mostanra hárman is elkapták a vírust, akik mind ott voltak vasárnap az utolsó istentiszteleten. Amikor erőnek erejével megtartotta az alkalmat, tényleg az Úr parancsának engedelmeskedett? Vagy csak a saját hitét akarta fitogtatni? És ha meghalnak a hívei? Hogyan néz a szeretteik szemébe?

Látja, ahogy a szakács hat tányér zabkását pakol egy tálcára.

– A betegeknek lesz? – kérdez rá.

– Igen. – A folyosó felé int. – Csak azoknak, akik ezen a szinten vannak, utána én is hazamegyek.

– Majd én – ajánlkozik Winston. – Maga egész éjjel fent volt.

A szakács felsóhajt.

– Biztos?

– Mindenkinek ki kell vennie a részét.

– Csak el ne felejtse a maszkot és a kesztyűt. – A szakács átadja a tálcát. – A betegek összejárják a folyosókat, használják a mosdókat… Hadd ne ragozzam. Azt mondják, a vírus néhány óráig a levegőben is megél.

– Majd vigyázok – ígéri meg Winston.

– Csak tegye le a tányérokat az ajtók elé, és kopogjon be.

– Értem – bólint Winston. – Menjen, pihenjen kicsit.

Néhány perc múlva Winston egyedül áll a folyosón. Megközelíti az első ajtót. A beteg híveire gondol. Jean lányára, aki olyan ellenségesen méregette. Eszébe jut egy igevers Máté könyvéből: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.”

Leengedi a maszkot. Lehúzza a kesztyűt. Bekopog az első ajtón. Néhány perccel később véreres szemű, testes fekete férfi nyit ajtót, majd hőköl vissza, amint szembetalálja magát a pásztorral.

– Tessék! – Winston a kezébe adja a tányért. – Imádkozom a gyógyulásáért.

 

***

 

Greg az anyósa fölé hajol. Görcsösen szorongatja a fecskendőt. Szó szerint reszket a keze.

Ezzel megszegsz minden létező szabályt, mormolja magában, de ha nem teszed, meghal.

Hallja a saját zihálását a maszkban.

Mentsd meg!

Gyengéden megfogja az erőtlen kart.

Az Úr legyen irgalmas.

Amint vénát talál, a tűvel átböki a pergamenszáraz bőrt.

 

 

 

 VÉGE AZ ÖTÖDIK FEJEZETNEK, JÖVŐ HÉTEN FOLYTATJUK!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

További cikkek

Az Animus 2021-es újdonságai

Ígéretünkhöz híven jövünk a 2021-es megjelenési terveinkkel, és nagyon reméljük, hogy nem avatkozik közbe sem a járvány, sem egy zombi-apokalipszis, nem kell majd többszörösen újraterveznünk, azaz minden úgy halad majd, ahogy megszoktátok, ahogy megszoktuk.

Remek könyvekkel jövünk idén is, szóval drukkoljunk magunknak!

 

 

Tovább
Mitch Albom 8. rész

 

 

Mitch Albom

Emberi érintés

Valós időről – valós időben

 

Az Emberi érintés a reményről szól, és valós időben, a mi időnkben, a koronavírus világjárvány közepette játszódik. Mitch Albom minden héten újabb résszel jelentkezik. Az új fejezetek eredeti nyelven a www.humantouchstory.com weboldalon érhetők el.

 

Az Emberi érintés egy michigani kisvárosban játszódik, és négy család életét követi nyomon, akik egyazon kereszteződés négy sarkán élnek. Amikor az új vírus elterjed Amerikában, a változások nem kerülik el az egykor meghitt környéket sem, ahol lassan elmaradoznak a hagyományos szombati összejövetelek. Némelyek közelebb kerülnek egymáshoz, mások bizalmatlanná válnak és eltávolodnak a többiektől. Egy orvosnak nehéz döntéseket kell hoznia. Egy lelkész hitét próbára teszik a válsághelyzet idején hozott rendszabályok. Egy kínai–amerikai pár a társadalom perifériájára szorul. Egy kisfiú pedig, megmagyarázhatatlan és csodálatos hatalma birtokában, reményt és kiutat kínál – amíg váratlanul nyoma nem vész.

Tovább
Ön elavult böngészőt használ! A jobb felhasználói élmény érdekében kérjük, frissítse böngészőjét.   Értettem