Mitch Albom 3. rész

2020-05-27

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

 

Harmadik fejezet

 

 

Hetedik hét

 

Kis Moses a felhők közt lépdel. A távolban gyerekek játszanak. Próbál odaszaladni hozzájuk, de a felhők vattaszerűen puhák, ha pedig nagyobbat dobbant a kelleténél, felpattan a levegőbe. Mint amikor a mamája elvitte az ugráló várba, és folyton elesett.

– Kis Moses! – Hall egy hangot.

Ahogy felé fordul, vékony haiti embert pillant meg kis kecskeszakállal. A homloka csupa barázda, a szemét mintha lehúzná a sok megereszkedett bőrredő.

– Játszhatok a többiekkel? – kérdezi tőle Moses.

– Poco – feleli a férfi. Még nem. Azon a nyelven beszél, amin Haiti lakói: kreolul. Moses még emlékszik rá, de már csak akkor hallja, amikor a mamája használja. „Premiermant, fauk-ou feh yon bagay.” Előbb meg kell tenned valamit.

– Kisa? – kérdi Kis Moses. Mit?

A férfi hirtelen mögötte terem, és megérinti a fejét, erre Kis Moses meglátja a feléjük tartó emberek hosszú sorát. Mögöttük egy másik sorral. Majd egy másikkal, és megint másikkal. A levegőbe emelkednek, onnan néznek le rájuk – több emberre, mint ahányat életében összesen látott. Érzi, ahogy a férfi tenyere lesiklik az arcán, azután ujjai a szájába furakodnak, kitapogatják a fogait és az ínyét…

– Ó! – kiáltja.

Felpattan a szeme.

Az ágyában fekszik.

A mamája ott ül mellette.

– Bon jou, bel ti gason mwehyan – hallja. Jó reggel, szépséges kisfiam.

Kis Moses hunyorog. Anyja elhúzza kezét a szájától.

– Nagy vagy már ahhoz, hogy szopd az ujjad.

Kis Moses mosolyog. Mindig mosolyog, amikor reggel a mamáját látja.

– Mennem kell az iskolába? – kérdezi.

– Nincs már iskola – feleli a mamája.

– Miért?

– A járvány miatt. Most nincs iskola.

Félrehajtja a takarót, és Kis Moses piros pizsamafelsőjére mutat.

– Amúgy is szombat van – teszi hozzá. – Ideje felöltözni. Addig készítek reggelit.

 

***

 

– Oké, rendben – telefonál Aimee. – Akkor fél óra múlva.

Leteszi.

– A szombat még él – jelenti be Gregnek. – Mindenki benne van.

– Megyek, megborotválkozom – áll fel Greg.

– Addig én megkeresem az edzőcipőm – bólint Aimee.

A vírus miatt Michigan államban többé nem lehet beltéri rendezvényeket tartani. Ez azt jelenti, hogy a négy család tizenhét tagja lényegében törvényt sért, amikor megtartja a szokásos hétvégi összejövetelt, a szabadtéri testmozgás viszont nem tilos, amennyiben mindenki betartja a távolságot. Aimee épp ezért közös sétát szervezett.

– Ava! Mia! – kiáltozza. – Gyertek le.

Ava lecsörtet a konyhába.

– Mi az? – kérdezi.

– Öltözz! Megyünk sétálni.

– Ezt meg hogy érted?

– Szokás szerint összejövünk a többiekkel, csak most sétálunk, nem eszünk.

– De a kaja a legjobb az egészben…

– Nem mondod.

– Más kölykök is jönnek?

– Amennyire tudom. De tartanunk kell a kétméteres távolságot, emlékszel?

Ava felmordul. Kinyitja a hűtőt, és kivesz egy darabka brownie-t. Eszébe jut, hogy nemrég Troyjal csókolózott az almaborüzem mögött. Furdalja a bűntudat. Troy tegnap ráírt, hogy beteg. Amikor rákérdezett, csak annyit felelt: „Szarul vagyok.” A szüleinek ezt persze nem mondhatja el. Totál kiakadnának.

– Talán ez mégsem annyira jó ötlet – kockáztatja meg.

– Életben kell tartanunk a hagyományt. – Aimee a konyhapultot törölgeti. – Máskülönben a vírus győz.

– A vírus győz? Úgy beszélsz, mint egy politikus…

– Gondolod?

– Oké, jövök, de ha beteg leszek, magadra vess.

– Muszáj mindig drámáznod, Ava?

Mia suhan át a padlón a rózsaszín zoknijában, a haja kész káosz. Meglátja a brownie-t Ava kezében.

– Adsz egy falatot? – kérdezi.

Avának eszébe jutnak a kórokozók. És ha vírushordozó? Ha megfertőzi a húgát?

– Azt lesheted – feleli.

– Anya! – méltatlankodik Mia.

– Ava! – szól rá Aimee.

Ava a szájába tömi és sietve lenyeli a brownie maradékát.

– De most tényleg, mi a franc bajod van? – csóválja a fejét Aimee.

Ava megvonja a vállát.

– Olyan undi vagy! – csattan fel Mia.

 

***

 

Az öreg Ricketts beletúr gyérülő hajába. Az elmúlt tíz percben teljesen belefeledkezett egy újságcikkbe. Arról szól, hogy a megyei börtön két lakójának is pozitív lett a vírustesztje. Kiemelték és karanténba helyezték őket, de a cellák közelsége miatt így is félő, hogy a járvány elterjed.

– Az Isten verje meg! – mormolja maga elé. Öklével lecsap az asztalra. – Én megmondtam.

A mosogatóhoz viszi a kávéscsészéjét. Charlene-nel és az unokáival ebben a házban él, amit az almaborüzemhez építettek. Ketten még túl nagynak is találták, de amikor három éve, az anyjuk halála után Buck és Daniel ideköltözött, egyszeriben szűkös lett a hely. Egyetlen zuhanyzón osztoznak, alig férnek a konyhaasztal köré. Felvetette, hogy költözzenek el, de Charlene azt mondja, hogy kibírják ezt a pár évet, amíg a fiúk felnőnek, különben is: szeret itt lakni.

– Csak megleszünk – mindig ezzel vigasztalja.

Az órájára néz. Nemsokára összegyűlik a szomszédság a közös sétára. Charlene odafent cihelődik. Daniel a szobájában játszik a gépén.

Ricketts kerékcsikorgást hall a felhajtó felől. Kikémlel az ablakon. Nagy levegőt vesz, mielőtt kilép. Egy rendőrautó. Számított rá. Kinyílik a vezető felőli ajtó, és egy kék kabátot viselő testes rendőr száll ki.

– Jimmy – biccent felé.

– Mr. Ricketts – viszonozza a gesztust Jimmy.

Kinyílik a hátsó ajtó is, hogy megjelenjen Buck. A saját ruháját viseli, amiben a múlt héten vitték el, miután elkötötte azt a motoros szánt.

– Szia, papi!

Ricketts végigméri.

– Jól vagy? Semmi bajod? Mindened megvan?

– Megvagyok – bólint Buck.

– Helyes.

Buck és Jimmy elindulnak a ház felé, de Ricketts feltartja a kezét.

– Megállj! – mordul fel.

Jimmy zavartan felkapja a tekintetét.

– Nem hozhatja ide, Jimmy – közli vele Ricketts. – Bocs, Buck.

– Mr. Ricketts…

– Olvastam, mi van a börtönben. Rohadtul megmondtam előre, hogy ez lesz. Beterelik őket oda, mint a vágómarhákat, aztán ugyanúgy terjesztik is a kórt, mint a kergemarhák. A fiú jó eséllyel fertőzött, Charlene-nek pedig súlyos asztmája van. 78 éves, erre rá is mehet.

– De… – hebegi Buck. – Akkor most mi lesz?

– Odaszólok a Kingswoodba. Ott maradsz, amíg biztosak nem lehetünk abban, hogy egészséges vagy.

– Menjek motelbe? Papi! Ez komoly?

– Buck még kiskorú, Mr. Ricketts…

– Hagyjuk a szarakodást, Jimmy. Akkor is kiskorú volt, amikor bevarrták, mint egy közönséges bűnözőt. Miért, mert furikázott egyet? Nem okozott kárt senkinek. Mr. Moritz és az a karót nyelt felesége… Csak velem akartak kicseszni.

– Ez már a harmadik kihágása volt, Mr. Ricketts…

– Elég, Jimmy! Figyeljen. Amit mondtam, megmondtam. Ide nem jöhet.

Egy hosszú pillanatig mindhárman mozdulatlanul állnak. Autó hajt el az almaborüzem előtt, és lassít, míg utasa elolvassa az új nyitva tartást. Kivárják, amíg elmegy.

– Akarja, hogy elvigyem a Kingswoodba? – kérdi végül Jimmy.

– Nagyra értékelném – bólint Ricketts.

Buck arca megnyúlik.

– Ez komoly? Most jövök a sittről, papi!

– Sajnálom, fiam, de…

– Kösz szépen! Tényleg, kösz szépen mindent!

Eliramodik az utcán, úgy hadonászik a két karjával, mintha úszna a levegőben.

– Hé! – kiált utána a rendőr.

– Hadd menjen! – Ricketts is az érzelmeivel küzd. – Adjon neki pár percet. Azután… kapja el és vigye abba a motelbe. Megteszi a kedvemért, Jimmy?

– Persze, Mr. Ricketts. Hogyne.

Ricketts elnéz az erdő felé. Szíve a torkában dobog.

– AZ ISTEN VERJE MEG! – üvölti el magát.

 

***

 

Cindy vet egy pillantást a telefonjára. Még tíz perc a sétáig. Lehúzza a gumikesztyűjét, hogy alaposan kezet mosson, ebben az órában már negyedszer, folyékony fertőtlenítővel. Rosebaby már mindent kimosott, amit előző nap viselt, ahogy az összes törülközőt és ágyneműt is, amit Sam ezen a héten használt.

Hívja Sam mobilját. Manapság így kommunikálnak. A lábát sem tette be a hálószobába, mióta Sam közölte, hogy vírusos. A férje megkérte, hogy húzzon kesztyűt és szedjen össze neki egy hétre való ruhát, azután hagyja odakint a folyosón. Rosebaby a biztonság kedvéért ezeket is kimosta, miközben ő is kesztyűt viselt. Cindy azóta a vendégszobában alszik.

– Igen? – hallja meg Sam érdes hangját.

– Aimee sétálni hívott minket.

– Sétálni?

– Máshogy nem találkozhatunk. Csakis a szabadban.

– Ó! Értem.

– Szerinted menjek?

– Csak ne szólj senkinek.

– Tudom, tudom, de akkor is egyedül leszek…

Sam köhögő rohamot kap. Fájdalmas hallgatni is.

– Nem számít – jut végre levegőhöz.

– Sam…

– Csak menj. Sétálj velük. Én majd…

Elhallgat, ahogy újra elfogja a köhögés.

– Hú… – sóhajt a végén.

– Mi az? – kérdi Cindy.

– Csak menj. Mondd azt, hogy dolgozom.

– Ez már a nyolcadik nap, Sam. Megkérem Greget, hogy…

– NEM kéred meg Greget semmire! Jesszusom, Cindy, beteg vagyok. Nem csinálnád azt, amit mondok, hogy ne nehezítsd meg még jobban?

– Oké, oké… Sajnálom.

Cindy belegondol, mióta nem érintette meg a férjét. Nyolc napja. Nyolc napja nem csókolja meg elalvás előtt, nem simogatja meg az arcát, nem bújik hozzá tévénézés közben, nélkülöz minden intimitást. Lassan úgy érzi, mintha vendég lenne a saját otthonában.

Megtörli a szemét és eldobja a zsebkendőt, majd ösztönösen újra kezet mos.

– Rosebaby? Kis Moses? – kiáltozik. – Indulhatunk?

Rosebaby jelenik meg a konyhában, kabátban és kalapban, sállal a száján. Kis Moses kesztyűs kezét szorongatja.

– Sétálni megyünk! – jelenti be Kis Moses.

– Sam hogy van? – érdeklődik Rosebaby.

– Jól, azt hiszem…

Rosebaby résnyire szűkíti a szemét.

– Őszintén szólva, nem tudom – sóhajt fel Cindy. – Már nyolcadik napja…

– Sajnálom – csóválja a fejét Rosebaby.

Cindy összeszedi magát.

– Erről nem beszélhetünk senkinek, rendben?

– Rendben, asszonyom – felel Rosebaby.

– Rendben, asszonyom – visszhangozza Kis Moses.

Cindy kinyitja a bejárati ajtót. Az utca túloldalán meglátja Aimee-t, Greget és a lányaikat. Velük szemben a sarkon az öreg Rickettst, Charlene-t és Danielt; Bucknak se híre, se hamva. A kétszintes koloniális ház pázsitján Winston pásztor, Lilly és a három gyermekük közeledik, az ikrek egymás kezét fogják.

Cindy, Rosebaby és Kis Moses is a kereszteződés felé indul, integetnek a többieknek.

Észak és dél, kelet és nyugat. Együtt, mégis távol.

– Akkor induljunk – bólint Aimee.

 

***

 

Vasárnap. Winston pásztor kis cetlit csúsztat a Bibliájába. A mai igehirdetés témájául Jézus és a leprás történetét választotta. Hiszi, hogy a gyógyító érintés témája nagyon is aktuális. Reményt és derűt próbál ébreszteni. Korábban átfutotta a vasárnapi lapot, ahogy mindig, s most nem tudja túltenni magát a tényen, hogy világszerte máris közel 100 ezren haltak meg a vírus miatt. Amerikában félmillió ember fertőzött és több mint 25 ezer életét vesztette. A legtöbben idősek, de nem mind. A vírus néhány nap alatt fiatal és egészséges szervezeteket is képes legyűrni.

Amikor ilyeneket olvas, futkos a hátán a hideg. Rosszul teszi, hogy megtartja az istentiszteletet? Végtére is, törvényellenes. A templomoknak is zárva kell maradniuk. A hite győzte meg arról, hogy épp most nem szabad hátat fordítaniuk az Úrnak. Épp most kell felé fordulniuk.

Székére teszi a Bibliát, és felnéz a keresztre.

– A te szent nevedben, Uram – suttogja.

Hamarosan megkondul a harang. Más vasárnapokon a kapuban fogadja érkező gyülekezetét: kezet ráz a hívekkel és megköszöni nekik, hogy eljöttek. Ma azonban a szószéknél vár, és Lillyre bízza, hogy egymástól biztos távolságra leültesse őket. Nincs nehéz dolga. Múlt héten alig harmincnégyen jelentek meg, most szemlátomást még kevesebben. Amint fél tízet mutat az órája, Winston fellép a szószékre. Mosolyogva gyors számítást végez. Húszan lehetnek? Talán annyian se?

– Jó reggelt! – kezd bele. – Az Úr kegyelme legyen mindnyájunkkal.

Egy órával később, az istentisztelet vége felé, miután a gyülekezet elénekli az „Örvendez az én szívem”-et, Winston pásztor egy utolsó bátorítást küld nyájának.

– Mikor tekint le ránk nyájas szívvel az Úr, ha nem most? – teszi fel a kérdést. – Mikor van szükség a belé vetett bizodalmunkra, ha nem most? A nehéz idők nehéz próbák elé állítanak minket, de az Úr épp ezáltal teremt lehetőséget arra, hogy igaznak bizonyuljunk.

Látja, ahogy többen bólintanak. Megköszörüli a torkát.

– Most, mielőtt hazatérnénk, van bárkinek imatémája? Valaki, akiért gyülekezetként együtt imádkozhatunk? Valaki, akit külön is az Úr kegyelmébe ajánlhatunk?

Barna sportdzsekit viselő, középkorú, tömött bajszú férfi áll fel.

– Imádkozzunk az apámért, George Anthony Tensiloniért, aki a rákkal küzd!

– Köszönöm, Stan – bólint Winston. – Imádkozzunk George-ért!

Batikolt ruhát viselő karcsú nő egyenesedik fel.

– Az unokahúgomért, Laura Bethért. Spanyolországban érte a járvány és ott ragadt. Nagyon aggódunk érte.

– Imádkozzunk Laura Bethért! – bólint Winston. – Még valaki?

Látja, ahogy Rosebaby feláll. Kis Moses most is mellette ül. Isten áldja mindkettőt!, gondolja. Ki nem hagynának egy istentiszteletet sem.

– Én is mondanék valakit – jelzi Rosebaby.

– Ki az, Rosebaby?

Nem válaszol azonnal, csak lesüti a szemét.

– Mr. Sam – böki ki végül. – Imádkozzunk a gyógyulásáért!

A gyülekezet néhány tagja zavartan összenéz. A bajuszos férfiből bukik ki a kérdés:

– Sam Lee beteg?

Rosebaby félrekapja a tekintetét, mielőtt gyorsan visszaül. Winstonnak a torkán akad a szó. Ő is eltűnődött, miért nem jelent meg Sam a közös sétán. Csak nem a vírus miatt? De hát ki sem teszi a lábát a házból. Ahol Rosebaby és Kis Moses is lakik.

– Ó… köszönjük, Rosebaby – vesz erőt magán. – Imádkozunk Samért, és minden szükségben lévőért. Az Úr irgalma legyen velünk…

Mielőtt a mondat végére érne, a gyülekezet egy idősebb tagja, Hannah Marie pattan fel.

– Én tudom, hogy velünk lesz az Úr, pásztor. Teljes szívemből hiszem! Nem félek a járványtól!

A mellette ülő nőhöz fordul, és megöleli. Az habozik kicsit, de viszonozza az ölelést, azután odanyújtja kezét a mögötte ülő férfinek. A többiek is ezt teszik. Winston legszívesebben rájuk förmedne, hogy hagyják abba, de megint csak torkán akad a szó. Hiszen te hívtad ide őket… Mielőtt észbe kapna, már az egész gyülekezet ölelkezik és kezet fog.

Winston lerogyik a székére. Isten szent nevére, mit tett?

 

***

 

Hétfő. Greg besiet a műtőbe. A kórházban hemzsegnek a személyzet tagjai: ágytól ágyig szaladgálnak tetőtől talpig beöltözve, műtősruhában és kesztyűben, maszkban és hajhálóban. Arctalan, steril tömegként. Sápadt kék és halovány sárga minden, amerre csak néz.

– Ki a következő? – Belép az ajtón.

– Ötvenkét éves férfi. Szívmegállás.

Látja, hogy a jelenlévők közül többen nem hordanak maszkot, se szemüveget.

– Miért nincsenek rendesen beöltözve? – ráncolja a homlokát.

Két nővér összenéz.

– Ez csak szívmegállás…

– Nézzék, mostantól mindenről azt kell feltételeznünk, hogy a vírus. Öltözzenek be! Gyerünk!

Greg arra gondol, milyen gyorsan átalakult a sürgősségi ellátás. Szinte csak olyanokat látnak el, akik vírusosak, vagy attól félnek, hogy azok. A kórház mindenkinek azt tanácsolja, hogy maradjon otthon, még akkor is, ha tüneteket tapasztal, csakis a legszükségesebb esetben feküdjön be. Aki vírusmentesen érkezik, nagy valószínűséggel fertőzötten távozik. Ez új, gondolja Greg. Azelőtt a betegek gyógyultan távoztak, nem még betegebben.

Megszólal a csipogója. Aimee az. Nem törődik vele. Megkezdődik a műtét. Persze a szívmegállásos páciensről is kiderül, hogy vírusos. Szabálytalan a légzése, alacsony az oxigénszintje. Lélegeztetőgépre lesz szüksége, másként nem éli túl.

– Úgy hallom, öt maradt – jegyzi meg egy nővér.

– Már csak négy – javítja ki Greg.

Később, amint lehetősége nyílik rá, lehámozza a kesztyűjét, alaposan fertőtleníti a kezét, és felhívja a feleségét.

– Greg! – hallja meg felesége rémült hangját. – Anya belázasodott. Már kis híján 40 fokos.

Greg halántékán dobolni kezd a vér.

– Hol van?

– Lent. A szobájában. Greg…

– Érintkeztél vele?

– Én mértem meg a lázát. Nem tudom, hogy megfertőzött-e. Nem köhögött rám vagy ilyesmi…

– Nem is kell rád köhögnie.

– Úgy tudtam, köhögés vagy tüsszentés útján terjed.

Greg beharapja az alsó ajkát. Épp ma reggel olvasott arról, hogy a tünetmentes betegek képesek akár a levegővétel által fertőzni. Szó szerint bárki veszélyes lehet, még ha látszólag nem is beteg.

– Többet nem mehetsz be hozzá, Aimee! Maszk és kesztyű nélkül semmiképp. És tartsd a távolságot!

– Jesszusom, Greg, ő az anyám…

– Tudom. Tudom. Gondoskodj róla, hogy ne száradjon ki. A láz ellen kapjon Tylenolt. És ne engedd a közelébe a lányokat!

– Nem kéne hívnunk egy mentőt, Greg? Nem tudnál róla gondoskodni odabent?

– Itt se jobb a helyzet, Aimee.

Végignéz sápadt kék ruhás munkatársain. Egyikük a falnak támaszkodva a mennyezetet bámulja. Látszik, hogy halálosan kimerült.

– Hazamegyek, amint tudok.

– Mikor?

Az ajtó kivágódik, újabb ágyat gurítanak be. Orvos után kiáltoznak.

– Nem tudom – feleli.

 

***

 

Szerda reggel. Lilly bekopog Winston ajtaján.

– Igen? – hallja meg férje hangját az irodából.

– Winston! – Becsusszan az ajtón.

A falnak támaszkodik. Sápadt az arca.

– Mi az, szívem?

– Ki tudnál jönni?

Winston becsukja a könyvét.

– Miért?

Lilly nyel egyet.

– A rendőrség van itt.

 

***

 

Szerda délután. Cindy kinyitja a bejárati ajtót.

– Kiugrom a postáért – szól vissza Rosebabynek.

Kapucnis melegítőjében sétál végig a felhajtón. Valamit észrevesz a pázsiton. Valamit a földbe szúrva. Ahogy közelebb ér, már látja, hogy egy kis tábla az. Megkerüli. Nagy fekete betűkkel ezt festették rá:

EGY VÍRUSOS KÍNAI LAKIK ITT! MARADJ TÁVOL!

 

***

 

Szerda este. Kis Moses csendben kinyitja Sam szobájának ajtaját.

Éles sípolást hall, mintha Sam álmában levegőért kapdosna. Meredten nézi takarókba bugyolált alakját, a párnába nyomódó fejét. Amikor a férfi átfordul és a szörnyű hang megszűnik, Kis Moses közelebb lopódzik az ágyhoz. Eszébe jut, amit a mamája mondott aznap reggel.

„Szegény Mr. Sam. Beteg és teljesen egyedül van. Senki sem gondoskodik róla. Senki sem vigasztalja.”

Kis Moses felmászik az ágyra. Hátulról átöleli Samet. Érzi a testéből kisugárzó forróságot, és felsóhajt. A michigani holdfény beárad az ablakon. Kis Moses lehunyja szemét, a felhőkre gondol, s közben azon tűnődik, mennyire valóságos, amit álmában szokott látni.

 

VÉGE A HARMADIK FEJEZETNEK, JÖVŐ HÉTEN FOLYTATJUK!