Mitch Albom 6. rész

2020-06-22

Human Touch. Copyright © 2020 by ASOP Inc.

Fordította: Babits Péter

 

 

Hatodik fejezet

Tizedik hét

 

 

Greg belép a szobába, és egy ápolónőt lát, aki maga előtt tartja az iPhone-ját. A nővér a maszkjához kapja kesztyűs mutatóujját, így kér tőle csendet.

– Annyira szeretünk, apu! – hallja a telefon kis hangszóróján át. – Jobb apukát nem is kívánhattunk volna magunknak…

Az ágyon lélegeztetőgépre kapcsolt férfi fekszik behunyt szemmel, félrebillent fejjel. Szőke haja dús, szemöldöke tömött. Arcának többi részét eltakarja a lélegeztetőgép maszkja.

– Jaj, apu…

A távoli hang elcsuklik a zokogástól. Greg is érzi, ahogy elszorul a torka. Gyors pillantást vet a monitorra: a páciens szíve már alig ver, véroxigénszintje is minimális. A riasztás villog, de a hangot már levették. Nyilván a nővér, hogy a család békében elbúcsúzhasson.

– Szia, apu… ég veled… még találkozunk…

Többen sírva fakadnak a távolban, míg a nővér a férfi haláltusáját közvetíti. Hogyan jutottunk idáig? Greg érzi, ahogy kicsordulnak a könnyei, de nem törölheti le őket, csak ha lehántja magáról a kesztyűt, a maszkot és az arcpajzsot, utána pedig keres egy mosdót, ahol van forró víz és fertőtlenítő.

Amikor minden napunk és minden dolgunk minden létező módon megváltozik. Valaki így írta le a járványhelyzetet. Semmi sem normális többé, a halál sem. Greg látja a beteg utolsó lélegzetvételét. Az ápolónő ösztönösen közelebb hajol az ágyhoz.

– Nővér… – hallatszik a távolból egy kétségbeesett hang. – Mi történik, nővér…

 

***

 

Kis Moses újabb álmot lát. Visszatér a felhők közé, ám ezúttal Flash jelmezében: piros köpenyben és maszkban. Csak úgy suhan a ködben, a legkisebb megerőltetés nélkül.

– Huss, akár a villám! – mondogatja magában.

Hirtelen két oszlop közt szalad át. Amint maga mögött hagyja őket, zsugorodni kezdenek, amíg már csak az álombéli férfi, a foghíjas és fülbevalós haiti lábszárai azok.

– Ó, hát megint itt vagy! – állapítja meg Moses.

– Mwen dwe montre-w yon bagay – szólal meg a férfi kreol nyelven. Mutatnom kell valamit.

– Beszélhetnénk angolul?

– Beszélhetünk, ahogy csak akarsz, Kis Moses. Gyere.

A férfi egy óriási tölcséres fagylaltot mutat neki.

– Ez mind az enyém? – kérdezi reménykedve Kis Moses.

– Tetszik?

– Nagyon fincsi lehet.

– Az ám, de a szép külsőben nem mindig lehet megbízni, Kis Moses. Tudod, mit jelent az a szó, hogy bizalom?

Kis Moses lebiggyeszti az ajkát.

– Azt hiszem, azt jelenti, hogy sosem hazudnál nekem. Mint a mamám.

– Igazad van. A mamádban megbízhatsz. Nem úgy, mint ebben itt. Nézd csak!

Kis Moses felemeli tekintetét a fagylaltkúp tetejére, amit hatalmas sapka koronáz meg. Zöld, barna és narancssárga, az elején egy agancsos szarvas képével.

– Mekkora sapka! – ámuldozik.

– Kis Moses – komolyodik el a férfi. – Ha ezt a sapkát látod, fuss, ahogy csak bírsz. Érted?

– Mint Flash? – kérdi Moses.

– Annál is gyorsabban – felel a férfi.

 

***

 

Sam végighajt a Woodward Avenue-n, Detroit egykor nyüzsgő, üzletekkel, éttermekkel és sporthelyszínekkel teli főutcáján. Most olyan, mint egy zombifilm díszlete. Minden üzlet sötét és zárva. Az utcák kihaltak, csak itt-ott látni néhány toprongyos alakot, sokszor tántorogva, mintha részegek lennének.

Mi ez, ha nem apokalipszis? – tűnődik el Sam. A vírus mostanra 200 országban van jelen, milliókat fertőzött meg, és máris több mint 300 ezer emberrel végzett. Hol ennek a vége? A gazdaságok romokban hevernek, a munkanélküliség az egekben. És mindenki azt mondja, hogy addig nem is lehetnek biztonságban, amíg nincs védőoltás, ami – attól függően, kire hallgatunk – egy–hét évbe is telhet.

Ő aztán nem vár addig! Azért jött be a városba, hogy az irodaház előcsarnokában találkozzon a főnökével. Feltűnik a mélygarázs, ahol parkolni szokott, de eszébe jut a holdkóros, aki megkergette és mindennek elmondta, aki behorpasztotta a motorháztetejét és leköpte a szélvédőjét – kösz, de nem. Inkább leparkol a Woodwardon. Amúgy se látni más autót. Nincs számottevő forgalom. Egy cowboy érezhette magát így a régi vadnyugaton, amikor beporoszkált a városba, kikötötte a lovát, és benyitott az ivóba.

– Szóval, mi a helyzet, Sam? – fogadja Larry, a főnöke.

– Át akarom helyeztetni magam – közli vele Sam.

Az egész beszélgetés tíz perc sincs. Mindvégig tartják a biztonságos távolságot. Sam azt kéri, hogy helyezzék át nyugatra, egész pontosan San Joséba, a kaliforniai irodába.

– Biztos? – kérdez rá Larry. – Te is tudod, milyen drága ott az élet…

– Lehet – bólint Sam –, de techcég is több van.

Nem árulja el a valódi indokát, hogy olyan helyen akar élni, ahol az ázsiai nem ilyen jelentéktelen kisebbség. Kalifornia északi részén néhol egyenesen ők a többség. Tudja, utánajárt. Ha Amerika a hozzá hasonló embereket akarja hibáztatni minden bajáért, akkor a nagyobb szám óhatatlanul nagyobb biztonságot jelent.

Sam visszaül az autójába, és elhajt a Detroit Tigers baseballstadionja előtt, ahol ilyenkor – május közepén – általában már hatalmas a tülekedés, egy-egy mérkőzésre rajongók tízezrei gyűlnek össze.

Most zavartalanul belát a roppant építménybe, a felhajtott ülőhelyek végtelen soraira. Egy ilyen óriási hely ilyen élettelenül! A mozdulatlan levegőben ernyedt lobogók csavarodnak a zászlórúd végére, a céltalanná vált világítótestek mellett. Tavaly ősz óta nem tartottak itt egyetlen meccset sem. És mikor lesz a következő – ki tudja? Hónapok, évek múlva?

Ahogy ráfordul a gyorsforgalmira, ismerősnek tűnő öreg Fordot lát az ellenkező irányba haladni. Egy pillanatra még a volánnál gubbasztó Winston pásztort is kiszúrja.

– Mit kereshet a városban? – tűnődik.

 

***

 

Winston pásztor a menhely folyosóit rója, ételt oszt. Már egy hete jár ide, lassan név szerint ismeri a karantén lakóit. A legtöbben nincstelenek – se családjuk, se otthonuk.

– Tessék, Marcus – áll meg az első szoba lakójánál, egy hetvenes éveit taposó sovány férfinál, akinek szeme alatt hatalmas táskák lógnak.

– Köszönöm, atyám.

– Pásztor vagyok, nem pap, de azért szívesen. Hogy érzi magát?

– Nem akar lemenni a lázam – panaszkodik a férfi. – Minden éjjel egyre rosszabb. Aludni se tudok, úgy kiver a víz. Csuromvíz a lepedőm.

– Majd szólok, hogy cseréljék le – ígéri Winston pásztor. – Remélem, nemsokára jobban lesz, Marcus.

– Atyám? – szól utána a férfi.

– Igen?

– Nem szabadna maszk és kesztyű nélkül flangálnia…

Winston elmosolyodik.

– Az Úr vigyáz rám.

Marcus csak felhúzza a szemöldökét, nem szól. Elveszi a papírtányért a pulykás szendviccsel, és bólint. Winston becsukja az ajtót.

Előző este tudta meg, hogy gyülekezete egyik idősebb tagja, Charlene Laughlin meghalt a vírustól. Kórházba vitték, és órákon belül lélegeztetőgépre kapcsolták, mégis három nap alatt elment. Az orvos szerint a betegség a veséjére húzódott, attól állt le. A családja el sem búcsúzhatott tőle.

Charlene is megjelent azon az utolsó istentiszteleten, amit az egyértelmű tiltás ellenére hívott össze. Bíróság előtt kell majd felelnie ezért, és 5000 dollárra is megbírságolhatják, de mindennél szörnyűbb a bűntudat. Egy szemhunyást sem aludt, mióta értesült Charlene haláláról.

Imádkozott, olvasta a Bibliát, és éberen hánykolódott az ágyban, amíg csak fel nem kelt a nap; akkor megmosdott, felöltözött, és bejött ide a menhelyre. Hálásak neki, amiért Isten munkáját végzi, de ő már tudja, hogy a bűntudat – amiért megtartotta az istentiszteletet, és neki a haja szála se görbült – mindennél erősebb motiváció.

Nem szabadul tőle, amíg ő maga is meg nem fertőződik a kórtól, hogy szembenézzen az Úr igazságos ítéletével – bármit jelentsen a számára.

Továbblép a folyosón, hogy bekopogtasson a következő ajtón. Mosolyt ragaszt az arcára, úgy várja, hogy kinyissák.

 

***

 

Ava mosogat. Az anyja, Aimee lép a konyhába, meglátja, és félrekapja a tekintetét.

– Megyek vásárolni – jelenti be színtelen hangon, mielőtt felveszi a maszkját.

– Oké – motyogja Ava.

Aimee egyetlen további szó nélkül távozik.

Ava megtörölgeti a kezét. A bűntudat mintha mázsás súlyként nehezedik a vállára. A Covid–19-tesztje ugyan negatív lett, de az anyja akkor sem bocsátja meg neki, hogy kilógott csókolózni Troyjal – a vírusos Troyjal. Mintha enélkül nem tudná, mekkora hülye volt. Kész csoda, hogy nem betegedett meg, de ettől még nem lesz jobb a kapcsolata a szüleivel. Talán soha többé. Eltitkolt előlük valamit, ami őket is megbetegíthette volna. Amitől meghalhatott volna a nagyija, aki még most is kórházban van.

Belép a nappaliba. Az újságokat és magazinokat rendezgeti. Kis házimunkákkal vezekel, így próbálja kimutatni az anyja felé, mennyire sajnálja.

Felvesz egy sárga borítékot. Kemény kartonra nyomott meghívó hullik ki belőle. Már el is felejtette, mekkora hűhót akartak csapni a szülei a huszadik házassági évfordulójuk miatt. Az előző héten lett volna. Meg akarták újítani a fogadalmukat, és a többi. Tipikus kapuzárási pánik.

Elnézi a meghívót, gondolkodik. Előveszi a telefonját, és kikeres benne egy nevet.

– Mrs. Lee? Ava vagyok, Aimee lánya. Igen. Beszélhetnénk pár szót kint az utcán? Kérdeznék valamit.

 

***

 

Az öreg Ricketts leteszi a telefont, miután bediktálta a feljelentést az eltűnt fegyverek kapcsán. Tudja, ki vitte el őket: Buck és azok a bohócok, akikkel lóg. Ennyit még Buck is bevallott, de többet nem lehet kihúzni belőle, a törvény pedig előírja, hogy a tulajdonosnak öt napon belül jelentenie kell, ha ellopják a fegyverét. Két pisztolya és egy vadászpuskája bánja a betörést, mondta a rendőröknek. Nem, nem is sejti, hogy kik lehettek.

Hirtelen éles hangok harsannak az üzletben.

– Nem miattam, uram, a törvény írja elő!

– Nem érdekel, akkor se veszem fel!

Beront a hátsó ajtón, és meglátja a pult egyik oldalán álló Charlene-t és vele szemben egy magas férfit. Vörös kockás kabátot visel, erős negyvenes lehet, és fánkos zacskót szorongat a kezében.

– Nem szolgálhatom ki maszk nélkül – erősködik Charlene.

– Tessék, itt van a rohadt maszkja!

Ricketts felhördül, de mielőtt még odaérne, a férfi áthajol a pult felett, és megragadja Charlene arcát, hogy beledörgölje a maszkba az orrát és a száját. Charlene felsikolt.

– Hé, mi a szart képzel?! – ordítja el magát Ricketts.

A férfi kiront az ajtón. Charlene kétségbeesetten dörzsölgeti az arcát.

– Jaj nekem, szent isten…

– Azonnal mosakodj meg! – rivall rá Ricketts. – Indulj! – Kiakasztja a kallantyút, felhajtja a pultot, és lehorzsolja a karját, ahogy átfurakodik. Kirohan az ajtón, a sorban álló döbbent vásárlók közé. Még látja, ahogy a férfi bevágja a kocsiajtót.

– Álljon meg, hallja? – kiabál utána, de a támadó csikorgó gumikkal elhajt.

 

***

 

Rosebaby mosolyog, ahogy ledugaszolja a fiolát.

– Nagyon ügyes vagy – dicséri Kis Mosest.

– Már nem is fáj.

– Csak még néhányat!

A bal karjából vesz vért. Kis Moses a hálószobájában ül, a pólóján „Kis Pasi” felirattal, alatta bébi dinoszaurusszal.

– Mondanom kell valamit, Moses. Hamarosan el kell költöznünk.

– Miért, mama?

– Mister Sam és Miss Cindy nem marad itt tovább.

– Nem szeretnek minket?

– Minket szeretnek, csak már nem szeretnének itt maradni.

– A sok hó miatt?

– Nem. Gonoszkodnak velük az emberek.

– Én nem gonoszkodtam velük.

– Nem, te nem. – Rosebaby újabb fiolát bont, hogy lecserélje az előzőt. Arra gondol, hányszor csinálta ezt azelőtt, nővérként Haitin. Felnőtt, megtermett férfiak hunyászkodtak meg a tű és a vér láttán, Kis Moses mégis békésen tűri a megpróbáltatást. Ez is mutatja, mennyire különleges. Mindig is különleges volt, amióta csak csecsemőként rátalált a falu közelében.

Abban a faluban hívta fel a barátnőjét, Margaretet, és kérte arra, hogy keresse meg a gyógyítót. Aki megáldotta Kis Mosest, és azt ígérte, hogy sosem lesz beteg.

Margaret előző éjjel visszahívta.

– Mwen te mande tout moun. – Mindenkit kérdeztem.

– Ki sa yo te di? – Mit mondtak?

– Li pa rete an Ayiti anko. – Már nem Haitin él.

– Ki kote li rete kounye a? – Akkor hol?

– Amerikában – felelte Margaret.

Rosebaby leveszi az utolsó fiola vért is. Ez a nyolcadik. Kihúzza a tűt, és alkoholos vattát szorít a helyére.

– Tartsd erősen, Moses.

A kisfiú a karjához nyomja a vattát.

– Így?

– Pontosan így.

– Mama?

– Igen?

– Miért betegszenek meg ilyen sokan?

– Miért BETEGEDNEK meg ilyen sokan.

– Miért BETEGEDNEK meg ilyen sokan?

Rosebaby leteszi a fiolákkal teli tálcát az éjjeliszekrényre.

– Isten próbára tesz minket. Te pedig segítesz nekünk, hogy átvészeljük ezt a próbát.

– Én?

– Te bizony.

– De miért én, mama?

Hát ez az, gondolja Rosebaby. Ezt kell kiderítenem.

Lehúzza a kesztyűjét, és előveszi a telefonját. Feljebb veszi a hangerőt, hogy biztosan hallja, ha dr. Greg keresi.

 

***

 

 

Greg lehúzza a kártyáját, és kivárja, amíg megmérik a hőmérsékletét, mielőtt továbbindul a kórházi folyosón. Tetőtől talpig védőöltözetben, maszkban és arcpajzsban. Első megállója az intenzív osztály. Amikor benyit a lépcsőházból (a negyediken van, de inkább kerüli a liftet), kis híján beleütközik az ügyeletes nővérbe.

– Jaj, dr. Myers, annyira örülök, hogy itt van. Az anyósa!

Greg szíve kihagy egy ütemet.

– Mi történt vele?

Látja a nővér tekintetén, hogy a maszk alatt önfeledten mosolyog.

– Jobb, ha a saját szemével látja.

Berontanak a kórterembe. Greg már az ajtóban megtorpan. Ginger az ágy szélén ül. Levették a gépről, önállóan lélegzik. Amikor meglátja őt, bágyadtan elmosolyodik.

– Hello, szívem! – mondja kedvesen.

Öt perccel később már Aimeevel beszél. El kell tartania a fülétől a telefont.

– Úristen, anya, úristen, úristen… – sikítozza a nő.

Két perccel később Greg már lent van a virológián. Carlt, a kutatót keresi – az egyetlen embert, aki tud Kis Moses véréről. Jelez neki, hogy jöjjön ki a folyosóra. Túl sokan hallhatják őket odabent.

Végül egy takarítószeres raktárba vonulnak vissza, és magukra zárják az ajtót.

– Mi az? – ráncolja a homlokát Carl.

– El kell készítened azt a szérumot.

– Nem azt mondtad, hogy túl rizikós?

– Ez lehet a válasz, Carl!

– Én is ezt mondtam. Te voltál az, aki meghátrált.

– Hát most visszahátrálok.

– Mi történt?

Greg bevallja, amit senkinek, még a feleségének se mondott el: két nappal korábban beinjekciózta azt a vért az anyósának.

– Jesszusom! – kapkod levegő után Carl. – Ezzel kockára tetted az egész…

– Aimee anyjáról van szó, Carl. Enélkül már nem élne.

Carl tehetetlenül néz körbe a takarítószereken.

– Tudod, hogy sokkal több kellene belőle…

Greg bólint.

– Tudom. – Előveszi a telefonját, hogy kikeresse Rosebaby számát.

 

***

 

Anthony, JP és Riley egy elhagyatott ház padlóján ücsörög, csaknem tíz mérföldre a saroktól, ahol a Myers, Lee, Ricketts és Town család lakik. Előttük ott hevernek az öreg Rickettstől elhozott fegyverek, és a lőszeres dobozok, amiket egy Huntington Ammo nevű vadászboltban vásároltak.

– Azért jó, hogy legalább a fegyverboltok nyitva vannak – jegyzi meg Riley.

– Benne van a második kiegészítésben – mordul fel JP. – Nem tehetnek mást.

– Legalább egyvalamit rendesen csinálnak.

A három fiatal férfi, aki immár „Michigan II Milíciának” hívja magát, azután lyukadt ki ezen a félreeső helyen, hogy a kormányzói palota elé szervezett tüntetésen elszabadult a pokol. Buck nagyapja óriási cirkuszt rendezett, mire mindenki elkezdett üvöltözni és tülekedni, amíg már azt sem lehetett tudni, ki kivel van. Azután rájuk rontottak a zsaruk, és szétválasztották őket. Anthony egy mellékutcába terelte őket, bárhogy tiltakozott is Riley.

– Mi lesz Buckkal?

– A franc se törődik Buckkal – vágta rá Anthony. – Fuss, te vadbarom!

Azóta tervezgetik a következő lépést. A célpont továbbra is Sam, „a kis kínai a kínai vírusával”, akivel példát statuálhatnak, hogy végre mindenki felfogja, mi ez az egész.

– Egy beteg állattal kevesebb – bólint Riley.

– Balesetnek kell tűnnie – jegyzi meg JP.

– Nem. – Anthony rágyújt egy cigarettára. – Úgy kell tűnnie, mintha önvédelem lett volna.

Anthony idősebb a másik kettőnél. Katonacsaládból származik, bár ő maga sosem rukkolt be. Nem bízik a kormányban – semmilyen kormányban –, a fegyverekben viszont annál inkább. Az elmúlt hetekben szakállat növesztett, most ezt simogatja, miközben végiggondolja a tervet.

– Egyedül kell lennie, ez a kulcs – dönti el. – Felvesszük az egészet, és úgy vágjuk meg a filmet, mintha ő támadt volna ránk.

– Ezt meg hogy csináljuk? – ráncolja a homlokát Riley.

– Majd elmondjuk minden sárgának és ferdeszeműnek – von vállat Anthony. – Előbb-utóbb elszakad nála a cérna, és nekünk jön. A forrófejű kis pöcs.

– Akkor pedig…?

Megszólal a csengő. Riley és JP idegesen kapja fel a fejét.

– Itt a pizza. – Anthony beleszív a cigarettájába. – Jesszusom, két ilyen majrést! Egy csengőtől teleszarjátok a gatyátokat.

Az ajtóhoz lép, hogy résnyire nyissa.

– Itt rendeltek pizzát? – kérdezi Daniel a kék maszkja mögül.

– Ja, tedd csak le – rendelkezik Anthony.

Daniel engedelmeskedik.

– Nem is tudtam, hogy laknak itt – jegyzi meg.

– Már mér ne laknának? – Anthony leszámolja az egydollárosokat.

– Sosem láttam itt világosságot.

– Erre most mit mondjak? – von vállat Anthony. – Hogy szaglásszál másfelé?

Felé nyújtja a készpénzt. Daniel látja, hogy nem visel kesztyűt. Ő igen. Elveszi a pénzt. Felnéz Anthony szakállas arcára, a vékony ajkai közé ékelt cigarettára.

– Most már elkotródnál, hogy békében megehessük a pizzánkat? – mordul fel Anthony.

– Ja, bocs – mormolja Daniel. Ahogy elsétál, még egyszer visszanéz, és a nyitott ajtón át még két fickót lát. A padlón ülnek, kettejük között valami hosszú tárggyal. Puskának tűnik.

 

***

 

A szombat hajnal vidám napfénnyel és felhőtlen égbolttal köszönti őket. A kétnapos esőzés nyomán Michigan lerázza magáról téli álmát, és újra virágba borul. A vörös juhar, a nagylevelű tölgy és az amerikai hárs hirtelen meglombosodik, a nyárfák bolyhos fehér magvai a szélben örvénylenek.

– Nézd, mama, havazik! – lelkendezik Kis Moses.

Rosebaby elmosolyodik, ahogy lefelé tartanak a felhajtón.

– Emlékszel még, mit kell mondanod? – kérdezi.

– Igen, emlékszem – feleli komolyan Kis Moses.

Ropogós fehér inget visel kék mellénnyel. Rosebaby tarka nyári ruhát. Néhány lépéssel lemaradva Sam és Cindy lép ki az ajtón, egyforma bézsszínű pulóverben és fekete nadrágban.

Szemközt már ott várakoznak Rickettsék: az öreg Ricketts egy üveg almaborral, Charlene a papírpoharakkal, mellette Daniel egy dobozra való fánkkal. Buck tisztes távolságra lemarad tőlük. Mindnyájan kicsípték magukat.

Szemközt Lilly sorakoztatja fel három gyermekét; egyikük még csokornyakkendőt is visel. Winston pásztor az utca közepén áll.

Ava az ablakából követi mindezt. Vet egy pillantást az órájára. Mindjárt kettő. Ahogy eltervezték. Átszalad Mia szobájába, és meglátja kishúgát a fehér ruhában, amit ő választott neki. Még virágokat is tűzött a hajába.

– Oké – bólint. – Indulás. Szép csendben.

Lábujjhegyen lopóznak le a lépcsőn, Mia nesztelenül nyitja ki az ajtót. Szüleik, Greg és Aimee a nappaliban ülnek a tévé előtt. Greg a szemét is alig bírja nyitva tartani.

– Apu, anyu? – lép közelebb hozzájuk Ava.

Felnéznek. Aimee arcán bosszús kifejezés jelenik meg. Ava elfojtja sértődöttségét.

– Kijönnétek egy percre?

– Minek? – ráncolja a homlokát Aimee.

– Csak… úgy. Tényleg fontos lenne. Légyszi?

Greg zajosan kifújja a levegőt, ahogy feltornássza magát a kanapéról.

– Legalább megmozgatom kicsit a tagjaimat.

Aimee fejcsóválva követi. Ava a kijárathoz siet.

– Valami furcsaságot láttam – tárja ki az ajtót.

– Furcsaságot? – értetlenkedik Aimee. – Ava…

Kilép Greg oldalán, hogy szembe találja magát a szomszédokkal, akik mosolyogva várják őket.

– Meglepetés! – kiáltják egyszerre.

Kis Moses kihúzza magát, és elereszti a hangját.

– Helló! Mi csak azt szeretnénk mondani, hogy…

A megbeszélt jelre mindenki énekelni kezd.

– Boldog évfordulót

Boldog évfordulót,

Boldog évfordulót, Greg és Aimee,

Boldog évfordulót!

Aimeenek az álla is leesik. Anyja, Ginger kerekesszékben ül, az ölében kis dobozzal.

– Most, nagyi! – bólint Ava.

Ginger megnyom egy gombot, mire felhangzik a nászinduló.

– Anyu, apu – szól Ava hivatalos hangon –, kövessétek a nyoszolyólányt!

Mia előlép.

– Aki én vagyok! – jelenti be.

Gregnek elszorul a torka. Felkínálja a karját Aimeenek, és nekivágnak az utcának, miközben Mia virágszirmokat hint eléjük. Aimee elsírja magát.

– Milyen elegáns mindenki… – suttogja meghatottan.

Winston pásztor biztonságos távolságban teszi fel a kérdést, hogy az itt megjelent vőlegény „újra” feleségül kívánja-e venni az itt megjelent menyasszonyt, majd az arához fordul. Miután a pár egy csókkal megpecsételi az imént elhangzott esküt, a négy sarok tapsviharban tör ki.

Aimee régi-új férje karján csüng, ahogy nagyobbik lányához fordul.

– Ez itt a te műved, Ava? – kérdezi.

Ellágyul a hangja, nyoma sincs benne keménységnek. Ava hetek óra csak arra vár, hogy viszonthallja ezt a hangot. Könnyek szöknek a szemébe.

– Annyira sajnálom! – sír fel. – Én nem akartam…

– Jaj, édesem! – Aimee szorosan magához öleli. – Ó, kis bogaram…

Ott a sarkon, abban a kisvárosban, a mi időnkben, négy család ünnepli a „menyegzőt”. Almabor és fánk jár kézről kézre. A napfény bearanyozza az önfeledten boldog eseményt, és egyetlen áldott órára olyan távolinak tűnik a betegség, hogy meg is feledkeznek róla.

 

***

 

Aznap este Sam és Kis Moses sétál le a felhajtón. Sam hozza a táblát, a kisfiú a kalapácsot. Szürkül, lassan besötétedik. Kihalt az utca, senki sincs odakint.

– Nagyon vigyázz azzal a kalapáccsal – figyelmezteti Sam a fiút.

– Igen, Mister Sam – bólint Kis Moses. – Láttam a tévében, hogy aki nem vigyáz, elverheti az ujját.

Sam kuncog.

– Ahogy mondod. Nem akarjuk, hogy…

Hirtelen három férfi lép elő Sam kocsija mögül.

– Hová lesz a séta, Mao? – kérdezi Anthony.

– Hány embert akarsz még megfertőzni ezzel a szarral? – teszi hozzá Riley.

Sam körbenéz. Mindenhol ott vannak.

– Nem akarok bajt – hebegi.

– Arról már lekéstél, kutyazabáló! – mordul rá Anthony. – Mi az, eladod a kócerájt? Csak nem félsz, húzottszemű?

Kis Moses a magas férfira mered. Elkerekedik a szeme. Ugyanazt a sapkát látja a fején, amit az álmában: zöld, barna és narancs, rajta az agancsos szarvassal.

Ha ezt a sapkát látod, fuss, ahogy csak bírsz!, mondta a haiti ember.

– Add azt ide, kölyök! – Anthony kikapja kezéből a kalapácsot.

Kis Moses kiszalad az utcára.

– Hé, gyere vissza! – kiált utána Riley.

– Fuss, Moses! – ordítja Sam.

Kis Moses tompa puffanást hall, éles kiáltást, azután még élesebb dörejt, mintha tűzijáték lenne. Léptek kopognak mögötte az aszfalton, egyre közelebbről. Gyorsabban, hajtogatja magában. Annál is gyorsabban!, hajtogatja a haiti férfi.

Mint a villám.

Gyorsabban!

Gyorsabban!

– Megvagy, te kis patkány! – harsan fel egy nyers férfihang. Kis Moses érzi, ahogy az idegen kar átfonja a derekát és felemeli, lábai tehetetlenül kapálóznak a levegőben.

 

 VÉGE A HATODIK FEJEZETNEK, JÖVŐ HÉTEN FOLYTATJUK!