Hogy mire gondolok, mielőtt elkezdek írni egy könyvet? Az első gondolatom az, hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy a gondolataimat és érzéseimet sikerüljön betűkké alakítani, és általuk átadni az olvasónak, amit szeretnék, anélkül hogy valami veszendőbe menne. Nyilvánvalóan lehetetlen, hogy ezek a hangokat helyettesítő, zavaros szimbólumok elcsábítsák és meggyőzzék az olvasót, hogy tartson velem oda, ahová vinni akarom. Olyan vagyok, mint egy Jumbo Jet pilótája: előttem húzódik a kifutópálya, és hiába vittem véghez már többször is a csodát, a józan ész azt diktálja, hogy a szárny és az engedelmes motor önmagában nem elég a levegőbe emelkedéshez. A szárnyaláshoz. És ahhoz, hogy pontosan ott érjek földet, ahol elterveztem. A tervezett landolás témájára egyébként még visszatérek.

Mert mi emeli a gépet a magasba? Nyilván nem csupán a kétkedő és rettegő pilóta. Mint ahogy az író sem egyedül alkotja meg a történetet. Az író – jelen esetben én – mindenekelőtt olyan történeteket alkot, amelyeket egy bizonyos kontextusban, a meglévő irodalmi hagyomány összefüggéseiben olvasnak. Az írók – függetlenül attól, milyen műfajban alkotnak, és hogy tudatában vannak-e ennek vagy sem – párbeszédet folytatnak az elődeikkel és kortársaikkal. Krimiíróként nem csak Edgar Allan Poe-nak, Conan Doyle-nak, Raymond Chandlernek és Jim Thompsonnak tartozom, és nem csak az ő műveiknek fényében kell olvasni a történeteimet. Adósa vagyok Karl Ove Knausgård-nak, John Irvingnek, Astrid Lindgrennek, Charles Dickensnek is, és folytathatnánk a sort visszafelé, egészen Miguel de Cervantesig. Hadd mondjam el még egyszer: olvasni. Mert egy író nem szükségszerűen egy irodalmi kontextusban ír. (Persze vannak írók, akik egyetlen könyvet sem olvastak el, mielőtt megírták volna a magukét.) De – feltéve, hogy a könyvek eljutnak a közönséghez – amit írtunk, azt az olvasók egy kontextuson belül olvassák és élik meg, annak alapján, milyen élettapasztalatokkal, esztétikai ízléssel, erkölcsi értékrenddel, irodalmi és műfaji elvárásokkal bírnak. Szóval ha az író a pilóta, akkor az irodalmi hagyomány a szárny, az olvasó pedig a motor.

Vagy legalábbis ezt remélem, amikor elérem a felszállási sebességet, és látom a kifutópálya végét közeledni.

A Szomjúságot 2015-ben kezdtem el írni. Mivel ez a Harry Hole-sorozat tizenegyedik regénye, a történet főszereplőjét nagyon jól kiismertem. Annyira jól, hogy jogos a kérdés, van-e még mondanivalóm róla, és nem unom-e még. Vajon nem csak azért írok róla, mert ha a borítóra rányomják, hogy „Harry Hole-sorozat”, az minden valószínűség szerint nagy közönséget vonz? Feltettem magamnak ezeket a kérdéseket. Mégpedig azért, mert tudom, hogy az a nap, amikor leírom az első olyan mondatot, ami mögött nem lesz érdeklődés, az olyan lesz, mint amikor az ember kötelességből bújik ágyba a párjával: a vég kezdete. De úgy gondolom, hogy Harry Hole pontosan azért érdekel ennyire, mert jól ismerem. Ahogy a régi jó barátokra sem ununk rá, sőt: idővel ők lesznek az egyetlenek, akik számítanak. Nem pusztán arról van szó, hogy fokozatosan egyre jobban belelátunk a másik személyiségébe, és látjuk benne magunkat tükröződni, de arról is, hogy a megismerés nem megelégedéssel tölt el, hanem inkább felcsigázz minket: mi van a hátsó helyiség mögötti hátsó helyiségben? Nem mintha nem fordulna elő, hogy megcsömörlöm Harrytól és a világától, mindkettő nagyon sötét, és az embernek fényre van szüksége. De amint eltöltök egy kis időt a vakító napsütésben, azon kapom magam, hogy visszavágyom Harry melankóliájához és pesszimista nihilizmusához.

Ezért ellentmondás, hogy a Szomjúság nyitójelenetében egy boldog Harryval találkozunk. Nehéz volt megírni, mert nem vagyok hozzászokva, hogy Harry boldog legyen. A legutolsó regény, a Police végén elvette Rakelt, és most oktatóként dolgozik a rendőrtiszti főiskolán, ahová Rakel fia, Oleg is beiratkozik. Maga Harry úgy írja le a boldogság új érzését, hogy olyan, mintha vékony jégen járna. Minden reggel azzal a reménnyel ébred, hogy a dolgok maradnak olyanok, amilyenek, hogy az új nap megismétli a régit, hogy a jég nem szakad be alatta. De míg Harry Hole magánemberként a soha véget nem érő, harmonikus boldogságban bízik, a gyilkossági nyomozó nyughatatlanságot érez. Amit útjára engedett, ott jár valahol kint. A nyughatatlanság és a harmónia érzése egymásnak feszül, és a legszűkebb baráti körért érzett felelősségtudat összeütközésbe kerül a nagyobb kör, a társadalom iránti rendőri elkötelezettséggel.

Ironikus módon a társadalom, a közösség győzedelmeskedik, amelyben Harry mindig is kívülállónak érezte magát. És ez felveti a kérdést: ha egy olyan embert, mint Harry, nem a boldogság keresése mozgat, akkor mi? Talán, mivel csordaállatok vagyunk, erősebb bennünk az igény arra, hogy a csorda hasznára váljunk, mint a partnerünk és a gyermekeink iránti szeretet? Még az olyan kívülállóknak is, mint Harry, nagyobb szükségük van a fajtársaik elismerésére, mint a családjukra? A magánéletbeli „boldogság” túlértékelt dolog?

A Szomjúság java részét abban az oslói kávéházban írtam, amely már tizenhét éve a törzshelyem, és ami be fog zárni, mire hazaérek erről az útról. De ott, a fal melletti törzsasztalomnál emeltem fel a Szomjúság Jumbo Jetjét a földről, és változtattam meg a repülési irányát. Két dolog miatt. Először is véletlenül meghallottam egy férfi és egy nő beszélgetését egy közeli asztalnál. Eleinte azt hittem, állásinterjú (Mit szeretnél csinálni öt év múlva? Mik a legjobb tulajdonságaid?), de aztán rájöttem, hogy egy internetes randi tanúja vagyok (Hogy kutyás vagy macskás vagyok-e? Hmmm. Te?). A párbeszéd kínossága megragadott. Mindketten kerestek valamit – társadalmi konvenciót, klisét –, ami mögé elbújhattak volna, de egyikük sem talált. Hamis képet festettek magukról, közben pedig ott ültek csupaszon, a másik ítélkező pillantásának kitéve. Felváltva voltak író és olvasó, a történetek pedig, amelyek a találkozón, a szűkebb irodalmi kontextusban megszülettek, bekerültek a regényembe.

A másik dolog, amely más leszállóhelyre terelt – engem és az olvasókat –, mint amit eredetileg terveztem, a vámpírizmus volt. Már nem emlékszem, mit kerestem, de talán az elmegyógyászat legsötétebb bugyraiban kutakodtam. És amikor Peter Kürten, a düsseldorfi vámpír és Richard Trenton Chase története a szemem elé került, hirtelen úgy éreztem, pontosan erre van szükségem, hogy hidat verjek a könyv különféle témái közé, és jellemezzem Harryt. Általában nem érdekelnek az úgynevezett megtörtént bűnesetek, de nem is a krimielemet találtam gondolatébresztőnek az egészben. A vámpíristát és a gyilkost egyaránt a vérivás belső igénye kényszeríti cselekvésre, még ha paradox módon azt is kockáztatja ezzel, hogy vasmérgezést kap. Akár Harry, az alkoholista. És ahogy Harry, a vámpírista is a másik ember legbensőbb, legrejtettebb magvát keresi, habár ő a szó szoros értelemében. Mindig úgy írtam Harryról mint potenciális bűnözőről, de sosem írtam róla potenciális vérszívóként. Jól van, most lelőttem a poént: Harry vért iszik a Szomjúságban.

És mire gondolok most, miután befejeztem a könyvet, a Jumbo Jet csodával határos módon földet ért, és én ráeszméltem, hogy túléltem? Hát, bizony már a következő járművön jár az eszem kényszeresen és nyughatatlanul, amellyel felemelkedhetek a levegőbe. Nyugodtan hívhatjuk ezt szomjúságnak is, hiszen sosem lehet kizárni, hogy az alkotó hasonlít a figuráira. Emiatt talán fájhatna is a fejem. De ahogy Harry vagy a vámpírista, az író sem tehet mást, folytatja. Írnia kell, repülnie kell.

Jo Nesbø