A Szabadulás Napja: Egy Powerless-történet

2025-02-04

 

*

HÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Kai

 

Ökölbe szorítom a kezem, hogy elrejtsem vérző tenyerem a sürgő-forgó szolgálók árgus tekintete elől.

Épp a pazar girlandokat próbálják felakasztani, én pedig úgy vágok át a vidáman zsibongó tömegen, mint a kés az oldalamon, amiről még mindig vércseppek hullanak. A tekergő növények és a szaténfüggönyök a zöld mindenféle árnyalatának elmosódott színkavalkádjában úsznak el mellettem.
Ilya legnagyobb ünnepének előestéjét általában jóval kellemesebbnek találom.

Most azonban beárnyékolja a halál.

Minden ablakpárkányt gyertyák díszítenek, fényük lágy táncot jár az árnyékos nagyteremben. Úgy tűnt, még a nap is visszahúzódott előlem, amint kiléptem abból a romos boltból a Dézsmán: kihunyt minden fény, még mielőtt a vér megszáradt volna a tenyeremen.

Felgyorsítom lépteimet a puha szőnyegen, lomhának érzem magam a folyosókat elárasztó smaragdzöld tengerben. Amióta az eszemet tudom, minden évben egyetlen napra – amikor emléket állítunk a Dögvésznek – vérlázítóan visszaélnek a királyság színeivel. Több évtizedes hagyomány ez már, ezért apám megköveteli, hogy minden felületet smaragdzölddel borítsanak be, miközben a Végrehajtója keze skarlátvörösben úszik.

Azt hittem, legalább ezt az estét meghagyja nekem. Egyetlen estét, amikor tiszta marad a kezem.

Milyen naiv voltam, hogy azt képzeltem, a Szabadulás Napja feloldozást kínálhat.

Véres ujjal kopogok apám dolgozószobájának ajtaján. A keretet egyszerű girland díszíti, csakúgy, mint Ilya összes többi bejáratát. Ennek a szokásnak az eredetéről egyszer végig kellett hallgatnom egy unalmas előadást, de képtelen vagyok felidézni.

Apám nem üdvözöl, amikor belépek a kellemesen meleg szobába. Nem is vártam tőle mást.

Ehelyett a kőkandallóban lobogó tűz felé fordulok, ahol a parázsló fa időnként szikrákat szór Kitt csizmás lábára. Felnéz az apám melletti székről, és a komorságom ellenére elvigyorodik. Engem pedig most is lenyűgöz – ahogyan egész életemben –, hogy Kitt hajlandó időt tölteni a királlyal.

– Hát ideértél! – Kisfiús vigyora megmelengeti a szívemet. – Épp a holnapi ünnepségekről beszélgetünk. Ne aggódj, fivérem, már beneveztem magunkat a háromlábas futásra!

Kis híján elmosolyodom.

– Nos, mi vagyunk a címvédő bajnokok. Meg kell őriznünk a hírnevünket.

– Elvégezted a feladatot?

Apám közönyös hangja magára vonja a figyelmem. Kopott bőrfoteljében terpeszkedik, csupán szőke tarkóját tartja érdemesnek arra, hogy megmutassa nekem. Küzdök az arcomra kiülni készülő harag ellen.

– Igen – sziszegem. – Elvégeztem.

Gyűlölöm, hogy egyetlen lusta legyintéssel könnyedén magához tud rendelni. Mintha csak pórázt rángatna. És én vagyok az engedelmes fenevad a végére kötve.

A tűz elé lépve bámulom a férfit, akit apámnak kellene tartanom. Forróság nyaldossa a sarkamat, a pislákoló lángok hátulról jótékony árnyékba vonnak.

A király végre méltóztat felém fordulni.

– Tudod, hogy szeretem, ha bizonyítékot is láthatok.

Merev ujjaim az oldalamon lógó véres kés nyelén dobolnak. Magamon érzem Kitt aggódó pillantását, és gyűlölöm, hogy így kell látnia: véráztatta kézzel és lángokkal a hátam mögött. Ezért nem nézek a bátyámra, amikor bemutatom beszennyezett bőrömet annak az embernek, aki minden egyes bűnömet elrendelte.

Apám megvizsgálja a tenyeremre folyt életet, majd bólint.

– Helyes.

„Helyes.”

Már azt sem tudom, mit jelent ez a szó.

Az Átlagos valakinek a fia, az apja, valakije volt. Én meg semmivé váltam azáltal, hogy megöltem őt.

– Szeretném magammal vinni Kittet ma este – bököm ki hirtelen. – A Dögvész a megmondhatója, hogy ráfér még egy kis gyakorlás a holnapi játékok előtt.

– Hé! – méltatlankodik a testvérem, de aztán talpra szökken, mert jól tudja, hogy így próbálom kijuttatni innen. – Találkozunk holnap az ünnepségen a kastélykertben, ugye, apám? Ott leszel, hogy megnézd a győzelmünket? – A hangjában remény bujkál.

– Talán – érkezik az unott válasz.

Kirángatom Kittet a dolgozószobából, mielőtt a király újabb gyilkossággal bízna meg.

– Elmegyünk – mormolom, majd gyors léptekkel elindulok a folyosón.

Kitt mögöttem botorkál, valószínűleg leesett állal bámulja a hátamat.

– Elmegyünk?

– Igen, mert szeretném rendesen kiélvezni ezt az ünnepet. – Befordulok az egyik sarkon. – És az egyszer biztos, hogy ennek a kastélynak a falain belül ez nem lehetséges.

Ki kell jutnom innen. Mély levegőt akarok venni, ami nem hordozza a vér szagát. Kinyújtóztatni a lábam és felemelni a karom anélkül, hogy egy kard súlya nyomná.

Muszáj a halálon kívül valami másért is élnem.

– Kai, tudod, hogy nem mehetek a kastély falain kívülre…

Kivágom a tömlöc ajtaját, és boldogan hagyom, hogy a nyikorgó zsanérok elnyomják Kitt aggodalmaskodását. Feszülten hátrafordulok, és amikor találkozik a tekintetünk, az enyém jóval őszintébb és esdeklőbb, mint amit egy leendő Végrehajtótól elvárna az ember.

– Ki akarsz jutni innen, vagy sem?

Amikor végre bólint, tudom, hogy nem magáért teszi.

A nyirkos börtön falai elmosódnak mellettünk, miközben az utolsó cella felé lépkedünk. Kitt egy kulcscsomót húz elő a zsebéből, majd egy különösen régi darabot csúsztat az előtűnő zárba. És amikor a kőlap kinyílik, feltárva a mögötte tátongó sötétséget, boldogan lépek be.

Hallom, ahogy az ajtó nyikorogva becsukódik. Egy ideig nincs semmi, csupán a szívem halk dobbanása tölti be a sötétség végtelen tengerét, amely a sajátommal vetekszik. Aztán Kitt tenyerében láng lobban, és a hirtelen jött világosságtól könnyezni kezd a szemem. Pislogva kölcsönveszem az erejét, hogy még jobban megvilágítsam a szűk alagutat. Mindenütt málladozó kövek, szaladgáló egerek, az elérhetetlen szabadság illúziója.

– Segítsek lemosni azt? – Kitt a véres tenyeremet nyaldosó lángokra mered.

– Ó, igen – motyogom. – Már nincs rá szükségem.

Szabad kezét használva, egy vízsugárral gondosan kioltja a lángot. Nézem, ahogy a vér megadja magát a bőrömön, és a kezemben örvénylik. Épp összedörzsölöm a nedves tenyeremet, amikor Kitt végül megkockáztat egy kérdést:

– Tényleg arra kényszerít, hogy…?

– Viseljem a vért bizonyíték gyanánt? – Vetek rá egy pillantást, majd mereven török tovább előre az alagútban. – Nem kellene olyan kérdéseket feltenned, amelyekre nem akarod tudni a választ. Főként, ha apánkról van szó.

A táncoló tűz fénye megvilágítja a Kitt szemét körülölelő aggodalmas ráncokat. De nem tesz fel több kérdést. Sohasem szokott.

– Szóval… – szólal meg végül könnyedén. – Hová is megyünk?

Amikor az alagút kétfelé ágazik, a Dóm felé veszem az irányt.

– Olyan helyre – vigyorgok rá –, ahol az emberek tényleg tudják, hogyan kell megünnepelni a Szabadulás Napját.

Mire kiérünk az alagútból, a fekete égbolton fehér hó örvénylik. Lustán hullik alá, belepi a hajunkat és a ruhánkat. A bátyámra pillantok, az ő pulóvere és nadrágja ugyanolyan vékony, mint az enyém.

– Nem számítottam rá, hogy havazni fog – jegyzem meg.

– Nem mondod! – dúl-fúl Kitt, és a lehelete gomolyog a hidegben. Zsebre vágja azt a kezét, amelyik nem a lángot tartja. – Meg lehet itt fagyni.

A tenyeremből áradó meleget szorosan közel tartom magamhoz.

– Két lábon járó tűzrakó hely vagy. Szerintem megleszel.

Szavaim hallatán felhorkant, és bosszankodva követ. A szél belekap a ruhánkba, és a bőrünket csípi, miközben sietősen elhagyjuk a Dóm Arénát. A Dézsmába vezető ösvényt szűz hótakaró borítja, amit hamar bemocskolunk a lábnyomainkkal. Lehajtott fejjel haladok előre az egyre sűrűbbé váló hófúvásban.

– M-miért a Dézsmában kell ünnepelnünk? – préseli ki magából Kitt vacogó foggal.

A szempillámra tapadó havon keresztül vetek rá egy pillantást. Kipirult arcán tűzfény táncol.

– Azért, mert látnod kell, milyen az, amikor valaki igazán él.

Nem ez az első év, hogy kisurranok, és megnézem, amint a nyomornegyed lakói a csillagos ég alatt táncolnak. Ez az igazi, megtestesült szabadság, ahogy önfeledten mozognak a zenére, és énekelnek.

Égek a vágytól, hogy egy omladozó tetőn ülve nézhessem az emberek örvénylő áradatát, akik mindennap az életükért küzdenek, egyetlen éjszakára mégis képesek minden gondjukat feledni.

Én nem mondhatom el ugyanezt magamról. Így hát figyelem, hogy helyettem is élnek.

A testem tiltakozik a hideg ellen. A szél havat zúdít a nyakunkba az ösvényt szegélyező fák csupasz ágairól. Kitt megborzong, miközben a láng gyengén pislákol a tenyerében.

– Kai, talán jobb lenne, ha…

Szavait elnyeli egy széllökés, ugyanabban a pillanatban, amikor megmoccan valami a kavargó hóban. Zsibbadt lábunk megtorpan, miközben a sötétséget fürkésszük. Felemelem a kezemben lévő lángot, és a hófödte ösvényt pislákoló fény tölti be.

Aztán Kitt-tel zavartan nézünk egymásra.

Az ösvény végén két alak forog körbe-körbe, akárcsak a felettünk táncoló hópelyhek.

Úgy tűnik, egy tánc közepébe csöppentünk.

 

 

Paedyn

 

– Ötvenkettő, ötvenhárom, ötvennégy…

Adena motyogása kizökkent a hóban való kotorászásból.

– Elzsibbadt a kezem.

– Ötven… – Fújtatása félbeszakítja a folyamatos számolást. A fejét és az arcát beborító lila sál csak egy keskeny sávot hagy szabadon a holdfényben megcsillanó mogyoróbarna szemének. – Nem igaz, pontosan tudom, hogy nem zsibbadt el a kezed, mert én készítettem neked azt a kesztyűt. Kellően ki van bélelve. – Visszadugja saját kesztyűs kezét a hóba. – Most pedig keress tovább! Nem biztos, hogy visszaérünk, mire éjfélkor elkezdődik a tánc.

– Mennyi időnk van még?

Adena a kabátjába burkolózva töpreng.

– Amikor megkérdeztük azt az embert a Dézsmán, hogy mennyi az idő, az ő órája szerint volt még negyven percünk. Azóta nagyjából húszat számoltam…

– Tudod – szakítom félbe sóhajtva –, ha hagytad volna, hogy ellopjam az óráját, nem kellene most számolgatnod.

Egy göndör fürt bukkan elő a sálja alól.

– Ránk mosolygott. Soha senki nem tesz ilyet – mondja magyarázatképpen, mintha ez elég indok lenne, és visszatér a számoláshoz. – Na, hol is tartottam? – motyogja maga elé.

Sóhajtva kotorászok tovább a hóban. Az arcomat körülölelő vörös sál megakadályozza, hogy a korbácsoló szél az arcomat csípje, miközben feltekintek a fölöttem magasodó fák csupasz, törékeny ágaira. A sötét égboltba kapaszkodva felfogják a lehulló hó nagy részét, bár még így is beterít minket egy vékony rétegben.

– Tizenöt, tizenhat, tizenhét…

Adena egy újabb perc számolásába kezd, miközben én szórakozottan kutatok a hótakaró alatt.

– Lehet, hogy idén nincs is belőlük, A.

– De, itt vannak – feleli dacosan. – Anyával minden évben készítettünk magyalkoszorúkat a Dögvész Napjának előestéjén. Itt kell lenniük valahol a hó alatt.

Nem veszek tudomást a mellkasomat szorongató fájdalomról. Ha az apám itt lenne, folytatnánk a saját hagyományainkat. A lábán állva táncolnék napfelkeltéig egy olyan ünnepen, amelyről azt sem tudtuk, hogyan ünnepeljük meg.

A Szabadulás Napjával – ahogyan a fennhéjázó Elitek szeretik nevezni – való kapcsolatom meglehetősen bonyolult. Ez a nap jelképezi mindazt, amit megvetek: a Dögvészt, ami egy évszázaddal ezelőtt ilyenkor söpört végig a királyságunkon – és rengeteg embert megölt –, és az erőt, amit nem adott meg nekem. Ugyanakkor az érzést, amelyet ez a nap hoz el, megünneplem: a boldogságot.

Ma este a nyomornegyedben mindenki a Dézsmába fog özönleni, és addig táncol, amíg a nap meg nem rebegteti első sugarait. Azok, akiknek van tető a fejük felett, felaggatnak valamit az ajtajuk fölé – ez a hagyomány a változást üdvözli, mint ahogy a Dögvész is változást hozott Ilyába. Rongydarabok és ágak díszítik a düledező bejáratokat, színkavalkádba borítva az utcákat. Adena pedig gondoskodott róla, hogy a sikátorunk és az Erőd a legkülönfélébb árnyalatban pompázzon.

Nem, fogalmam sincs, mit gondoljak egy olyan „boldog” ünnepről, aminek a mögöttes jelentését ki nem állhatom.

– Találtam valamit!

Adena egy összegubancolódott indát emel ki a hóból. A bogyók lilasága még a hókupacba burkolózva is élénken tör elő a hold halvány fényében.

A lábam elzsibbadt, alig bírom megmozdítani.

– Remek! Most pedig nyugtass meg, kérlek, hogy a virágkoszorút az Erődben készíthetjük el!

Adena azonban meg sem hallja, amit mondok. Már a fák melletti ösvény felé szalad.

– A.! – kiáltok utána. A csizmám ropog a hóban, miközben sietve követem. – Adena, mégis mit…

– Nem érünk oda – suttogja, amikor mellé lépek. – Már csak négy perc van éjfélig. És még a koszorúkat sem csináltuk meg.

Remegő hangja arról árulkodik, hogy könnyek gyűltek mogyoróbarna szemében. Gyengéden magam felé fordítom.

– Akkor itt fogunk táncolni – jelentem ki határozottan.

Kihúzom az indát a kesztyűs kezéből, majd kört formálok belőle, és a fejére helyezem a rögtönzött koszorút. Az bizonytalanul megpihen a sálja tetején, és amikor kissé oldalra csúszik, Adena elmosolyodik.

– Tessék. – Nevetésemet elfojtva nézek rá a ragyogó holdfényben. – Most már neked is van magyalkoszorúd.

– Köszönöm, Pae – szipogja. – Tényleg táncolnál velem? – teszi hozzá, miközben csizmájával egy hókupacot rugdos.

Belekarolok.

– Már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni.

Körbeforgunk, és mindketten felnevetünk, amikor megcsúszom a hóban. Megpörgetem Adenát, majd ő is megforgat engem. Egymásba fűzött karral ugrándozunk, csúszkálunk és sikongatunk a holdfényben. Körülöttünk a hó kavarogva csatlakozik szeszélyes táncunkhoz.

Hirtelen a távolban feltűnő pislákoló fény megállásra késztet.

Adena nem veszi észre, gondtalanul pörög tovább. A szakadó hóban hunyorogva lassan két ember alakja rajzolódik ki előttünk. Kinyújtom a kezem, hogy megállítsam A.-t, majd vastag kabátom alól előhúzom a tőrömet.

Pislogva próbálom kivenni a férfiak arcát, amikor megállnak előttünk. Már épp elhajtanám őket, hogy folytassák az útjukat, amikor Adena izgatottan felkiált:

– Ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan! Boldog Dögvész Napját! – Majd kissé tétovázva teszi hozzá: – Azt hiszem. Plusz-mínusz néhány másodperc.

Az egyik férfi előrelép, hogy megmutassa a tenyerében égő lángot.

Erősebben szorítom meg csiganyelű tőröm markolatát.

„Ellenséges Elit!”

– Ti is eltévedtetek? – kiáltja az ismeretlen a szélbe.

A társa erre megrázza a fejét.

– Már vagy százszor megmondtam, hogy nem tévedtünk el!

– Semmit sem látunk ebben a hóban – morogja a lángot tartó férfi. – Szerintem ez elég ok, hogy hivatalosan kijelentsük: eltévedtünk.

– A Dézsma arra van – mutat Adena az otthonunk felé. – Mármint ha oda tartotok… Remélem, igen, mert a tánc már valószínűleg elkezdődött, és ó, az a legcsodálatosabb…

– Nem, ők nem a Dézsmába tartanak, A. – Teszek egy lépést előre, hogy az idegenek jól láthassák a tőrömet az ujjaim közt. – Ezeknek az Eliteknek sokkal jobb dolguk van annál, mint hogy összekoszolják magukat a nyomornegyedben.

A ruházatuk túlságosan pazar és vékony, a képességeik túlságosan erősek és kifinomultak. Semmi keresnivalójuk a Dézsmában. Vagy velünk.

– Azt javaslom, hogy forduljatok vissza – közlöm határozottan. – Ti ketten nagyon messze jártok az otthonotoktól.

A sötét hajú férfi rám szegezi a tekintetét, és oldalra billenti a fejét.

– Ez pedig nagyon messze járt a tánctól – feleli.

– Nos, a pengével elég jól bánok, ha szeretnéd, hogy megmutassam – vágok vissza szenvtelenül.

Erre a szőke megköszörüli a torkát.

– Azt hiszem, mi most inkább továbbmegyünk.

– Jaj, várjatok! – Adena odasiet hozzájuk, esélyem sincs megállítani. Lecsúsztatja a fejéről a rögtönzött koszorút, majd letör belőle egy-egy darabot, és odaadja a két Elitnek. – Remélem, boldog Dögvész Napotok lesz, bárhol töltitek is – mondja kedvesen.

A férfiak vonakodva fogadják el az ajándékot.

Amikor A. visszajön mellém, kicsit előrébb lépek, mire a sötét hajú végigmér.

– Kár, hogy nem tudom meg, vajon jobban bánsz-e azzal a tőrrel, mint a lábaddal.

Aztán a társával a nyomában sarkon fordul, és elindulnak.

Adena nem törődik a kis közjátékkal, gyorsan visszafűzi a karját az enyémbe, és addig pörgünk, amíg bele nem szédülünk.

Hangosan nevetünk, de még meghallom, hogy a sötét hajú férfi azt mormolja a másiknak:

– Amúgy is csak ennyit akartam mutatni neked. Valakit, aki igazán él.